Nagy László a modern magyar költészet egyik legnagyobb, legerősebb lírai hangja, akinek verseiben a mély érzelmek, a társadalmi felelősség, a természet szeretete és az élet végességének szépsége egyaránt megtalálható. Szavai egyszerre szenvedélyesek és letisztultak; képei, ritmusa összekapcsolja a mindennapit a rendkívülivel. Költészete közel hozza hozzánk a magyar táj ősi erejét, az emberi sorsok drámáit, az örök reményt, a fájdalmat és a szépség keresését. Legszebb versei mind a mai napig elevenen szólnak hozzánk, vigaszt, erőt és inspirációt adnak.
Én fekszem itt
Én fekszem itt a kihűlt földön:
eleven kincse még a nyárnak,
vétkek s rossz jelek rohamozva
édes húsomra idejárnak.
Igazán s végleg téged várlak,
érdes tüllben gyere lassúdan,
horzsolj végig s hagyj itt örökre
izzó kikerics-koszorúban.
A bánat hajnala
A csillagoknál voltam őrszem
s boroztam fényes éjszakán.
Mint hideg pohár cseng a hajnal,
kihűlt szerszámok néznek rám.
Szívemet látom őszi kertben,
tartja egy szép hajas-baba,
fekete szallagok susognak,
eljött a bánat hajnala.
Ó, csodálatos jégvirág
Ó, csodálatos jégvirág,
táncolva megdermedt leány,
fátyolos, csipke-kombinés,
napvilágomnak ablakán.
Csillag-kripta a két szeme,
kialudtak a csillagok,
lángudvarukba éjjelre
meghíva nem ballaghatok.
Ó, csodálatos jégvirág,
mi lesz így velem s teveled?
Ha rádlehelek: tovatűnsz,
ha megbűvölsz: megdermedek.
Balatonparton
Balatonparton a
nádi világban
megbújtam egyszer
s csuda szépet láttam
bóbitás nádon
nádi veréb fészket
sás bokor alján
kis vízicsibéket.
Vad ruca moccant
topogott a vízre
barna liléit
vízi útra vitte
senki se látta
csak magam csodáltam
ott a víz partján
még sokáig álltam.
Játszott a nádas
széllel és derűvel
s hazaindultam
nádi hegedűvel.
Álomi beszédem
Zöldellve ez a föld hatalmas
meleg záporoktól szerencsés
mintha nem történt volna semmi
s nem is kellene egymást enni
szemed is öceán-derengés
nem igaz a fűzek bánata
ha zöld hát akaratos élet
gyümölcs a virágok távlata
az árva ág se tud pihenni
mintha nem történt volna semmi
se csoda se halál se szégyen
remény szopik a selymes fényben
millió arca buborékol
semmi katonás villogás
a végzet fűvel koronás
moha-labdává lett a téboly
hallgatom álomi beszédem
szívemnek bilincs-oldozás
szól a fejemnek: feledj szépen
szerveid siess rendbeszedni
mintha nem történt volna semmi.
Elfogynak a fák
Elfogynak a fák a parton
éjszakánként lassan, lassan,
amikor az Isten szeme
jéggé fagy a kék magasban.
Ilyenkor az éhes fűrész
nem énekel, mert nem szabad.
Ilyenkor az éhes ember
nem nyöszörög, bár megszakad.
Fáért nem kár, lesz helyette,
hisz tavasz jön, új ültetés,
de a nyomor parancsol itt,
melle csupa kitüntetés.
A tuskókon Isten keze
kalácskát formál a holdból
az éhező kisdedeknek,
de csak holdból, de csak holdból.
Csillagrugó éjszakában
Homlokodon fehér kötés,
blúzod alatt szívröpködés.
Omló hajad üstökfénnyel
kavarodik az enyémmel.
Csókom dobog ajkaidon,
mint a paripa a hidon.
Szeder-ágak árnyékában,
csillagrugó éjszakában.
Szeder-ágon sárga levél,
holnapra a földre alél.
Értsd meg, értsd meg, kis Mária:
minden élet halál fia…
Hajnal előtt elkísérlek,
ablakodon besegítlek.
Csillagrugó éjszakában
vetve szénából az ágyam.
Csavarodok lópokrócba,
jön az álom: égi rózsa.
Fönn a szénán a mennyország,
megjelenik a te orcád.
Tücsök húzza gyönyörűen,
szív dobog a hegedűben.
Kis egerek a sípjukat
fujják rózsás kisujjukat.
Riadozva fölébredek:
rámharsog az őszi hideg.
Így írlak versbe
Ingeden a csipke tejfogait
ahogy becézi kisujjad, ahogy
sastollal a mosolyt orrod alá
idézed mesébeillőn, ahogy
mérkőzöl dömhec erőkkel, ahogy
állva a világ siratófalán
még a kőbabát is dajkálgatod,
így írlak versbe, maradj te remek,
a mulandóság kezére csapok,
ne tapogasson téged, – se halál
se nyű majd ne nyerjen bocsánatot.
