Jöjjön Nagy László: Tűz verselemzés anyagunk.
Nagy László (1925-1978) a II. világháború utáni magyar irodalom egyik legkimagaslóbb alakja. Megítélése elég ellentétes, a kritikusokat két táborra osztja. Van, aki szerint költészete túl patetikus, hitvallása, célja és módja elavult; és van, aki szerint pont, hogy hitvallása teszi őt igazán értékessé: mivel Nagy László még hitt az irodalom társadalomformáló hatásában, az értékmentő szerepét vállalta magára (ahogy ezt a Ki viszi át a Szerelmet című versében is olvashatjuk) és így a helytállás példájává vált. Költészetét két nagy korszakra tagolhatjuk: a bulgáriai utazás (1948-1952) előttire és utánira.
Az első korszakot a költő szocializmusba vetett hite jellemzi, versei sematikusak. Bulgáriai utazása azonban új lendülettel tölti fel, hazatértekor kiábrándul az addig jónak hitt eszmékből, „újraértelmezi” a világot és önmagát is. Költészete érettebbé válik, jellemző lesz rá a lineáris-oppozíció és az archetipikus toposzok használata. Második korszakának egyik gyümölcse a Himnusz minden időben, 1965-ös kötetének Tűz című verse is.
A tűz az élet és a szerelem egyetemes jelképe
Már első ránézésre is feltűnik, hogy a vers félig-meddig képvers. Anélkül, hogy elolvasnánk, már asszociálhatunk a hangulatára, témájára. A versszakok szimmetrikusak, a hosszú és rövid sorok szabályosan váltakoznak, dinamizmussal töltve fel a verset. Elolvasva, de nem figyelve a szavak jelentésére a „tűz” szó ismétlése és a sorok hosszának váltakozása különös ritmust kölcsönöznek a műnek, mintha az ütőerünkre tennénk a kezünket, úgy lüktet ez a vers is.
Nem csoda, hiszen a tűz az élet és a szerelem egyetemes jelképe. Emellett világít, utat mutat, illetve megtisztít – ezzel pedig a bátorság, a hit és az ártatlanság próbáját is szimbolizálja. A bosszú, a lázas betegségek és a pusztító szenvedélyek jelképe is. Kétféle tűzről beszélhetünk. Az egyik a szelíd és hasznos (kohó, lámpás, tűzhely), a másik pedig a pusztító és megzabolázhatatlan (villám, vulkánkitörés).
Nagy László versében a tűz vad, féktelen és pusztító, de nem értelmetlenül: megtisztít. Szembeszáll a megalkuvással, a fásultsággal és az öregséggel. De nem a testi öregséggel, hanem a lelkivel: „ne tűrd, hogy vénhedjünk sorra/lélekben szakállasodva”. Ez a tűz utat mutat, ahogy a csillag is: „csillag-erejű”. – áll Pillepillangó elemzésében.
Olvasd el a teljes elemzést itt.
