Jöjjön Oláh János: Álmatlanul verse
Hol pihenne, nincsen fészke,
téli ágbog menedéke.
A vállunkra ha leszállna,
behegedne sebes szárnya.
Csak azért is, hogy repüljön,
újabb ezer évbe tűnjön,
a baljós sorssal dacolva
megsebzett szárnyát kibontja.
Tépett, fehér tolla véres,
rebbenése ezeréves.
Odafönn a sajgó kék ég
nem nyújtja a vágyott békét.
Tollörvény zúg a magasban,
aztán elenyészik lassan.
Emese kifordult álma
szétfröccsenő célgömb-alma.
Nap sebezte éjszakából
dől a virradati zápor.
Ezer-patak ölű árvíz
nyelvén sziszeg a halál-íz.
Lélek-delej, úgyis elhagysz,
vissza soha semmit se adsz.
Hajlatban a bükkös erdő,
mint bennem a gyanú, felnő.
Hűlő hitben, döbbent lázban
mit kerestem, nem találtam.
Megcsalatva itt maradtam,
sebzett föld sajog alattam.
Ha ítélhet a sok senki,
jobb volna talán elmenni,
békén, csendben, hittel, gőggel,
kéz a kézben minden őssel.
