Egy vers, amelyben a fájdalom szeretetért kiált
Pilinszky János egyik legmegrendítőbb költeménye, a Tilos csillagon különös, sötét és mégis mélyen emberi világba vezet. A vers sorain keresztül egy olyan ember szólal meg, aki idegennek érzi magát a világban, és mintha kívülről szemlélné saját sorsát.
A „tiltott csillag” erős és különleges kép: egyszerre utalhat száműzetettségre, magányra, bűntudatra és arra az érzésre, hogy valaki nem találja a helyét a világban. A költeményben a szenvedés és a szeretet szinte elválaszthatatlan egymástól. A megszólaló nem egyszerűen vigaszt kér, hanem azt kéri a másiktól, hogy merjen közel lépni hozzá akkor is, amikor már szinte elviselhetetlen a fájdalom.
A vers különlegessége, hogy Pilinszky nagyon kevés szóval képes rendkívül súlyos érzéseket megfogalmazni. A tenger, a part, az éjszaka és a semmi visszatérő képei egy nyugtalanító, szinte álomszerű világot teremtenek, miközben a sorok mélyén végig ott marad az emberi kapcsolódás iránti vágy.
A Tilos csillagon nem könnyű olvasmány, de éppen ezért érdemes lassan, akár többször is elolvasni. Minden újabb olvasásnál másik sora, másik képe vagy gondolata találhat el bennünket. A vers végső soron arról a különös emberi vágyról is szól, hogy még a legsötétebb pillanatban is legyen valaki, aki nem fordul el tőlünk.
Pilinszky János: Tilos Csillagon
Én tiltott csillagon születtem,
a partra űzve ballagok,
az égi semmi habja elkap,
játszik velem és visszadob.
Nem is tudom, miért vezeklek?
Itt minden szisszenő talány,
ne fusson el, ki lenn a parton,
e süppedt parton rámtalál.
S ne félj te sem, ne fuss előlem,
inkább csittítsd a szenvedést,
csukott szemmel szoríts magadhoz,
szoríts merészen, mint a kést.
Légy vakmerő, ítelj tiédnek,
mint holtak lenn az éjszakát,
vállad segítse gyenge vállam,
magam már nem birom tovább!
Én nem kivántam megszületni,
a semmi szült és szoptatott,
szeress sötéten és kegyetlen,
mint halottját az itthagyott.
