Jöjjön Radnóti Miklós: Trisztánnal ültem verse,
Trisztánnal ültem egyszer ott a part fölött,
hány éve már?
hisz akkor ép a Kingen hősködött!
Vörösborunk világitott az asztalon,
feljött a hold.
A vízre csillagok csorogtak,
mert este volt.
„Matróz lehetnél” – szólt, „szélfútta, tiszta szív,
s élhetnél ott
az alkonyok s a tenger kék között!”
Az is vagyok, – nevettem, ó a költő
minden lehet!
és minden is, mit szónokolsz,
mindjárt varázsolok: huhh! s azt sem tudod
hol kél a nap, hogy merre van kelet!
„Jó, jó, tudom. De tudod-é?” Tudom!
„Dehogy tudod!” –
nézett rám megvetőn s kezét fölemelé:
„ott arra távol, – még távolabb,
a Kettős Zátonyok felé
szigetek ringatóznak, fényes bóbiták.
S közöttük Borneo, mint egy sötét virág!
„Odamegyünk!” – Hörpintett. „Jössz velünk?
olyat se láttál még, te zöld varázsló!”
Borát kiissza, pohara talpa csattan.
Elképzelem, – feleltem és maradtam.
Elment s szigetek intettek feléje
a Kettős Zátonyoknál, fényes bóbiták.
És intenek azóta folyton,
s mint egy sötét virág,
közöttük Borneo is integet.
S az ég a tengert tükrözi,
a tenger az eget.
