Jöjjön Reményik Sándor szerelmes versei válogatásunk.
Reményik Sándor: Hűtelenül
Szerettem a virágot.
De választott virágom
Nem volt nekem soha –
S azt sem tudom: e sorsom,
E furcsa sorsom édes
Volt-e vagy mostoha.
Egyetlen választottként
Én nem szerettem senkit.
Lelkemnek pilleszárnya
Mindegyre tovalendít
Szürcsölni lélek-mézet
Egyik virágról a másik virágra.
Igaz: nem ígérgettem –
Nem ámítottam senkit
Örökkétartó szerelemmel –
S beértem egy-egy fényes, tiszta perccel.
A percnek nem volt sodró szenvedélye,
Észbontó mámora –
De fanyar, hideg hajnala se jött,
Temetése, tora
Soha.
Amit itt átéltem a szerelemből:
Egyetlen sugár volt csupán a mennyből.
Talán nem is volt szerelem.
Kevesebb is, több is a szerelemnél.
Édesség, mely Éden-kerten is túli
Titok-fákon terem.
Amit itt átéltem a szerelemből.
A Szűz jegyében,
Különös csillagok alatt:
Nem volt szimfónia.
Halk hangolás – símogató varázs:
Preludium maradt.
Én senkit meg nem csaltam.
S valahogy mégis hűtelen vagyok.
Mindenkihez. – De főképen egy sírhoz,
Mely messze ködlik
S foszló párákból néha felragyog.
Talán Ő volt mégis az igazi.
Mindenki másnál mégis igazibb.
Porló szívéből nő most egy virág,
Most, hogy tél sem volt s már tavaszodik.
Reményik Sándor: Örök szerelem
Egy bükk és egy fenyő.
Úgy összeforrtak ők,
Ahogy csak lelkek forrnak össze néha,
Egymást halálig híven szeretők.
A bükk a nő,
A fenyő tán a férfi.
Ez áll szikáran, míg a bükk elomló,
Ölelő karjaival átaléri.
Úgy látszik, mintha reáomlana,
Pedig támasztja, mint a fenyő őtet.
S övezi csendes napfény-glória
A vihar ellenébe szegülőket.
Reményik Sándor – Szeretnék szeretni
Szeretnék szeretni.
Mert nem szeretek mélyen, igazán,
halálos, nagy ragaszkodással
senkit talán.
Szomorú ez, mert annyian szeretnek
jobban, mint őket én,
s több könnyük volna engemet siratni,
mint nekem, ha őket elveszíteném.
Szétszóródtam, – ők nagyon sokan vannak,
én egyedül vagyok.
Ölelni őket száz kar kellene,
és én a semmiségbe karolok.
Hiányzik valami:
szívem központ-teremtő ereje.
Nekem nem középpontom senki se.
Vándorolok egy szívtől másikig,
s vissza megint,
s mondom magamban: szeretnék szeretni, –
de rév nem int.
Én azt hiszem, hogy volt egy örök Arc,
s az mint a köd elfoszlott százfele.
Én azt hiszem, hogy volt egy Szerelem,
elporlott, s tele lett a föld vele.
A teljes verset ITT olvashatod el.
