Jöjjön Reményik Sándor: Sziklák verse.
A kősziklákat mindíg irigyeltem,
kik állnak büszkén, mozdulatlanul,
állják a villámot, ha rájok sujt,
s a harmat csöppjét, ha fejökre hull.
Számukra soha sincs “talán”, se “hátha”,
mint dogmák állnak, oly konok-keményen,
mint zord, erős és önhitt férfiak,
és hófuvásos, sivatag-nagy télben
fejükön csipkés jégből a sisak.
A kősziklákat mindíg irigyeltem.
A kemény szót most megtanulom én is,
de szívem bánja, mit kimond a szám,
ajkamon éles az ige, mint a kard,
de belül egy hang kérdez: “igazán?”
S a lélek ernyedt, tompa, szárnyszegett.
Már megtanulok én is síkraszállni,
s nem hajigálni kő helyett kenyeret,
s lenni kőszírt, mely int és fenyeget,
kőszikla, mit meg nem ingat semmi.
Kőszikla, min a csákány eltörik.
Ó, de belül fáj keménynek lenni!
