Jöjjön Simon Márton szerelmes versei összeállításunk.
Háromnegyed négy
A fák, ez jó, igen, kezdjük a fákkal, hogy majdnem
ugyanolyanok; így hajnalban. Kevés a fény. Eléggé fázom.
Bent alszol. Akihez szólhatnék most, az előtt hallgatok;
nem remegek, még ezt a fázást se lássa rajtam.
Mondok valamit magamban. Látom a lehelletem. Nézem.
Ebben a ritkás fényben én is csak majdnem ugyanaz vagyok,
félig nyitott szemmel figyelve, hogy alszik minden.
A te szemed, lehunyt szemed ott bent, világos, egyszerű,
mint ilyenkor az ég. Mint ilyenkor bármi. Rá kéne gyújtani,
ezért jöttem ki. Nem. Azért, mert nem tudok visszaaludni.
És utálok várni. Föl kéne ébresszelek, mondanom kellene,
igen, hogy nézd meg a szemem színét, egy darabig
hibának éreztem még azt is. És nem értem, miért kellek neked,
elmondanám, most, kezemen az öled szagával, könnyebb
lenne mégis. És nem tudom, hány ölelés kell, akár csak egy napra
(estig összetartson), szóval, hogy ölelj. Ilyeneket kéne mondanom.
Bent alszol. Nézem az ég súlyos színeit a szív felőli oldalon.
Dohányzom. Jó így. Bár elég hideg van. Jó, hogy betakartalak.
Egyenlők vagyunk. Látod. Ha kivonlak magamból, a semmi marad.
Teendők
Búcsúzóul
Dobj ki mindent.
Csak azt a képet ne, amin tudom, hogy alig látszom, de
mikor csináltuk voltunk utoljára boldogok,
Csak azt a huszonéves kávéfőzőt ne, bár tényleg ócska és
mostmár minden nap marad benne
– szívben szerelem – egy kevés,
Se azt az ibolya illatú szappant, a „spring” feliratost,
hiába törtem ketté,
És az ágy, ágynemű-huzatot
ne cserélj már soha, legalább
(ha semmi más) szagom megmarad utánam,
és ne hagyd a falat, az égszínkéket, se a linóleumot,
az apró mintás, semmilyen linóleumot, mennyit néztem,
minden részletéről te jutsz eszembe
Csak azt a túlmagasra tett tükröt ne dobd ki, kérlek,
Bár vakul, tied volt másfél évig, figyelt,
Tudom sosem láttál belé, túl magas, homályos,
Ne dobd ki, semmi se volt benne, jaj, soha, csak te
