Sokan értenek egyet abban, hogy ez Arany János leggyönyörűbb verse
Arany János magyar irodalmunk egyik legnagyobb kincsét képviseli, és a költő munkásságában olyan remekművek találhatók, amelyek nemcsak az irodalom, hanem az emberi lélek mélyére hatnak.
Az egyik ilyen alkotás, ami sokak szerint Arany János leggyönyörűbb verse, a „Meddő órán” címet viseli.
Ebben a csodálatos költeményben a költő a természet szépségét és az emberi élet mulandóságát örökíti meg, és szavai olyan erővel hatnak, hogy elragadják az olvasót egy utazásra az idő és az élet misztériumainak mélyére.
Arany János: A lepke
Zöld lepke, mint hulló levél,
melyet tovább legyint a szél,
nem száll virágot lepni meg,
csak lenn, az út porán libeg.
Nincs feltünő bársony meze,
csilló-pora, fény-lemeze;
virágkorát most éli bár:
oly színhagyott köntösbe’ jár.
Volt napja, volt, négy, tán öt is,
hogy izlelt ő szerelmet is;
most a jövőnek hint magot;
nem fél, hogy a láb rátapod.
Szegény! Ha rátoppantanék,
pusztulna ő s egy nemzedék;
de oly bizalmas ott alant:
mért bántsam a kis gondtalant?…
Élj, lepke! éld múló nyarad,
ha még egy-két napod marad:
jöhet vihar nagy-hirtelen,
s megfagysz esőn, hideg szelen.
Köszönd, hogy már tekintetem
földhöz lapúl, nem föl vetem:
ha bátran még fenn hordanám,
rád is tiportam volna tán.
Mért nézzek a magasba fel?
E szép világ: egy köd-lepel;
nem látom az ég madarát,
csak téged itt s útam porát.
Nem a pacsirtát, aki szánt;
a napnak áldott fénye bánt;
de az anyaföld szintelen
lakóján megnyugszik szemem.
Sorsom pedig, s egy méla gond
egemből már a földre vont;
de nem remény-magot vetek:
azt nézem: hol pihenhetek?
