Jöjjön Szabó Lőrinc – A forzicia éneke verse.
Sziromrügye kénsárga csőrét
naponta tolta mind előrébb,
kérge alól repesve tolta
– ki! ki! – a forzicia bokra:
ki akart repülni magából,
inni a kéken át a távol
Nap tündér csókját, mosolyogva
nézni kis öccsére, a somra,
s a barna kertre
s körül az alig-zöld hegyekre
és föl a parázsló egekre,
ahogy ő tud, lánggal, virággal,
mely, néma bár, mint eszeveszett madárdal
csattogva-ragyogva ugy üt be
a szürke
koratavaszba, hogy a föld alatt
bizsereg tőle és kigyúl a mag.
Ma aztán szinte sistergett, ahogy
száz bimbaja egyszerre kicsapott:
tűzkolibrik, fénytrillák, szikralepkék
ülték körűl az ágait, belepték
s mézükkel, selymeikkel úgy lobogtak,
lakk-tündöklésükben úgy szónokoltak,
hogy utcahosszat
visszakapta látó szemét
a gyászos tél után a nép:
eleinte még
csak a szomszédság, a Pasarét,
aztán az egész ámuló vidék
őt nézte, őt hallgatta, föld meg ég,
a forzicia arany énekét.
Köszönjük, hogy elolvastad A forzicia éneke költeményt.
Mi a véleményed Szabó Lőrinc írásáról?
Írd meg kommentbe!
