Jöjjön Szabó Lőrinc legjobb versei – szerintünk összeállításunk,.
Szabó Lőrinc: Pillanatok
Mióta tegnap megcsókoltalak
s te sóváran (de csak egy pillanatra,
mert máris tiltakoztál) remegő
térdeid közt hagytad térdemet:
folyton elém rajzol a hála, folyton
előttem állsz, utcán és munka közben
folyton beléd ütközöm: hátracsukló
fejedet látom, kigyúlt arcodat,
csukott szemedet s a kínzó gyönyörvágy
gyönyörű mosolyát az ajkadon.
Ilyenkor egy-egy pillanatra én is
lehúnyom a szemem és szédülök:
érzem közeled, arcom arcod édes
vonalaiban fürdik, kezemet
sütik forró kebleid, újra csókolsz,
s én rémülten ébredek: óh, hisz ez
már őrület – s mégis oly jólesik
beléd veszteni magamat: egész
tested körülömöl és én boldogan
nyargalok szét lobogó ereidben.
Szabó Lőrinc: A rádió
Lóci beteg volt, sírt egész nap,
kis testéből sütött a láz,
nyűgösködött, tűz-víz gyötörte
és kinin és borogatás:
betegségtől és gyógyulástól
egyformán irtózott szegény,
mindent kívánt és nem mosolygott
se képeskönyvön, se mesén,
pedig egy perc, egypercnyi vigasz,
ha csak megnyugszik egy kicsit,
már álomba ringatta volna
teste és lelke kínjait.
Végül a rádiót akarta.
– Nyisd csak ki! – szólt, szorongva, mert
félt, hogy rossz lesz a gép, amelyet
úgy szétcsavargált és összevert.
– Próbáld meg! – kérte szomorúan…
S felzendült valami zene,
s oly gyönge volt, hogy rögtön tudtam,
Lóci megint babrált vele,
megint babrált a rádióval;
de most nem bántam, és csak az
járt eszemben, hogy végre itt van
az álomhozó jó vigasz.
Lócit persze a rádió is
kínjában érdekelte csak,
sírt tovább és hányta-vetette
magát a takaró alatt,
én azonban szerettem volna
a gépet megjavítani,
s addig ütöttem, feszegettem,
míg végképp vége lett neki.
Csalódva mentem a beteghez,
hogy elmarad az öröme;
a gyerek sírt, nem is figyelt rám,
s az anyja szólt: – Te, Lóci, te,
figyelj csak! az apu egészen
elrontotta a rádiót! –
Lóci felült és megbűvölve
ismételte a szörnyű szót,
hogy: elrontotta! és: egészen!
és rám nézett, hogy igaz-e?
Bólintottam, s ő már mosolygott,
s az anyja szólt – Meg kellene,
meg kell az aput verni érte!…
Megverjük aput! – szólt megint. –
S Lóci tapsolt: – De érdekes lesz! –
s felejtett lázat és kinint,
és szeme ragyogott, hogy íme
kikapok, ha nagy vagyok is,
új erőt kapott az örömtől,
hogy hibáznak a nagyok is,
s elgondolkozva, megnyugodva
hálásan nevetett felém,
és egy kicsit még beszélgettünk,
és lassan elaludt szegény.
Szabó Lőrinc: A bagoly
Kisfiam kieszelte, hogy van
valahol egy mindenható,
aki megbünteti, ha rossz és
csokoládét hoz, hogyha jó.
A nagyurat el is nevezte:
– Bagoly! – mondta – ez a neve! –
De úgy látszik, rám is hasonlít,
mert nagy kerek szemüvege
van a bagolynak: legalább is
így mesélgeti a gyerek;
s akármi történik a házban,
az mind a bagoly műve lett.
A bagoly vitt el reggel engem
és estére ő vitt haza,
a baglyot hívtuk, ha nem ízlett
a gyereknek a vacsora,
s Lóci megtette ezt is, azt is,
amit azelőtt semmikép,
csak azért, hogy bebizonyítsa
külön istene erejét.
Nekem nem tetszett a bagoly, de
tűrtem némán egy darabig.
Tegnap azonban elővettem
s faggatni kezdtem a kicsit:
– Mondd, Lóci, bagoly igazán van? –
– Van hát! – Ismered? – Ismerem! –
– De én nem tudok hinni benne,
amíg nem látom, hogy milyen! –
– Látni fogod! – jött tűzbe erre
Lóci, s mérgesen otthagyott;
s most a fejét tíz hosszú percig,
gondolom, azon törte, hogy
hogyan tudna meggyőzni engem,
mert végül is előszedett
valami fiók fenekéről
egy régi rossz szemüveget,
s jelentve, hogy a bagoly itt lesz,
kiment az erkélyünkre, és
már kiáltott is: – Úgye, látod?
Itt van az ablaknál! benéz!
Épp rád néz! szemüvege is van!
Itt a bagoly!… – Elhallgatott,
s én láttam, hogy csakugyan ott van,
a szemüveges alakot:
láttam Lócit átszellemülten,
ahogy benézett, komolyan
és gőgösen, mint aki érzi,
hogy rettentő szerepe van:
láttam Lócit tágult szemekkel,
sugarasan, mint egy szobor…
S szaladtam a másik szobába
a hírrel, hogy itt a bagoly, –
és Lóci, mire visszatértünk,
már bent volt, ugrált, kacagott,
s szemében ragyogott az isten,
aki a lelkében lakott.
