Szabó Lőrinc – Varázslat
Tegnap az enyém volt, puha
álomfürdő az ajaka,
kivül már megbomolt a rend,
aztán éreztem, odabent
hogy nyitotta meg kapuit
egyre sóvárabb csókokig
s hogy folytak körül eleven
belső selymei melegen
s hogy várt, akármit, hogy zihált,
istent, akihez lelke szállt,
halált, megváltást, valamit,
s megnőve, mint a testen át
harang ha zúgna döngve száz,
hogy vezette az éjsötét
gyönyörnek roppant ütemét
egész az olvadó agyig
minden szivdobbanás.
Tegnap az enyém volt. Szivacs
telik meg ugy, ahogy az agy
itta a vért és a bolond
idegek, izmok s mind a csont,
amig mint földalatti ár
remegve és túlfojtva már
fölszakadtak és ömleni
kezdtek misztikus sebei.
Óh elvérzés, édes varázs,
halál! S óh, rossz feltámadás!
Élni megint? Sirtam, amint
lazultak forró kapcsaink:
fülemen és szememen át
visszatárt lassan a világ
s ahogy idő s tér fölmerült,
ahogy a rend és öntudat
jött mind közelebb, ugy került
ő egyre távolabb.
Igy volt tegnap. Ma már megint
egyre gondolnak ajkaink,
messziről érzem közelét,
véremben hordom gyönyörét,
a percet, melyben megszakad
s egyetlen álló pillanat
lesz a jövő, – hogy várom én,
hogy melegedjek melegén,
hogy várom azt a holnapot,
mikor mindent megállitok
és mint varázsló, számüzök
minden mást ég és föld között
s tán kitalálok valamit,
hogy ne csak, ne csak egy kicsit,
de ne érezhessek soha
semmi mást, – ne az ostoba
életet, uj kezdést, időt,
csak őt, csak őt, csak őt!
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]
