Az év közepe a legcsodálatosabb és legszínesebb időszaka, így nem csoda, hogy szebbnél szebb szerzemények születtek erről a hónapról. Kattints, és éld át a júliusi mámor rejtelmeit!
Dsida Jenő: Július
Itt künn járok a földeken,
kedves.
A kalászok már megbókolnak előttem:
olyan hatalmas vagyok, olyan
bronzarany félisten, mikor rádgondolok.
Egyébként pedig költő, sétáló ember,
akire fény hull és sárgaméz-mosolygás.
Tehénkék.
Pásztorok.
Nyári máglya. Búzamező.
Csöndesen feléd sóhajtom a búzavirágok kék szerelmét.
Harsányan feléd kiáltom a lobogó pipacsok vörös
nászindulóját!
Osvát Erzsébet: Bőkezű július
Július,
a vendégváró.
Mindig szíves
vendéglátó.
Sétálni hív,
menj vele!
Tárva-nyitva
erdeje.
Szomjad, éhed
oltja málna,
szedhetsz bőven,
nem sajnálja.
Hűsölhetsz
a fák alatt.
Finom gomba
száz akad.
Zenében sem lesz
hiány:
fejed felett
rigó fütyöl,
trillázik
a csalogány.
Páll Lajos: Július
Lézeng a nyár, álmodozik,
s a patak víze megszökik,
fehér lángba fagy az akác,
meg nem rezdül napokig.
Zsong a kékség, felhő gyűlne,
de szétoszlik, néhány foszlány
– csakhogy legyen lobogónk is –
fönnakadt Firtos tornácán.
És a kert, a varázsszőnyeg
úszik, lebeg, pillangók közt
most illan el az öröklét.
S mint aki már békét kötött,
lézeng a nyár, álmodozik,
feszült blúza szertepattan,
egy villanás, s feleletül
tollu szállong a magasban!
Horváth Piroska: Fülledt július
Szikkadt hajnalon már aszal a csend,
a langymelegben kábán ballagok,
lábamon saru – ez most itt a trend,
forró aszfaltba süppedek mélyen…
…fonnyadt arcomon ül még az álom,
egy verejtékgyöngy – mi lesz majd délben,
lenge ruhámon egy pille piheg,
lomha egy hajnal – horkol a falu…
tetteknek vágya bennem sem zizeg…
ébrenlétemre álomkór tunyul,
…még kívül vagyok – magamon kívül,
monoton reggel – lélek is kukul,
szénaillatú, tikkasztó közöny…
…ágy szélén ülnék még pizsamában,
ehelyett most teendőim nyögöm,
teszetosza perc unottan slattyog,
mint egy csiga az akácerdőben…
forog a kerék – gépezet kattog,
eljön az est, a várva várt álom,
a ventilátor eljárja táncát,
csillan egy fény a reményszilánkon.
Kálnoky László: Július
A perzselő és buja nyár
kemencéjében a kopár
fennsík kigyúl, lentebb a málna-
bokrok nyújtják gyümölcsüket,
s a szunnyadó erdők felett
úszik a tölgyek barna álma.
Lombok között bujkál a fény,
zöld láng lobog a fák hegyén.
Szerszámládájukat kinyitják
a kis, hegyes fülű manók,
kezükben gyújtó és kanóc,
hogy felrobbanthassák a sziklát.
Kilencszáznegyvenegy nyarán
együtt jártunk itt, kicsi lány.
Elnézem a patak szökellő
vizét, sok hófehér kavics.
Úgy illant el mosolyod is,
mint a patakvíz, mint a szellő.
Látom fejünk fölött az ég
s az elúszó felhők szinét.
Lassan haladsz a fák alatt, s én,
ahol a lomb már kevesebb,
árnyékos helyet keresek,
mert ellenséged volt a napfény.
Télen meg órákig hanyatt
feküdtél nagy ponyvák alatt;
védett a pokróc és a lábzsák.
Üvegharangba zárt a csend.
Sötétedett, és odafent
kigyulladtak az égi ábrák.
Mint a tudós, mint a vegyész,
kinek a tört rész is egész,
mikroszkóppal járnám a tájat.
Micsoda drága gyűjtemény
volna, ha összegyűjteném
azt, ami ittmaradt utánad!
Üres doboz, papír, szalag,
szőke hajszál, mind új adat!
Eltűnődnék minden darabkán,
melyet megkímélt az idő,
s mint mozaik szemcséiből,
arcképed újra összeraknám.
Hanyatt dőlök. Zizeg a fű.
A szenvedés mily egyszerű!
Véletlenül szemelt ki engem
kísérletéhez anyagul,
s mellékesen és hanyagul
forgatja meg tőrét szivemben.
Láthatlak-e még? Alakod
a romboló kedvű napok
sora lassan foszlatja köddé.
Mintha helyettem néma fák,
sötét tanúk kiáltanák
a jajszót: „Nem jössz vissza többé!”
