A versek oldala
Jöjjön Babits Mihály A veranda hűvös már verse. A veranda hüvös már vadszöllőlomb vörös már. Fanyar bor az asztalon Lelkünkben az unalom. Megtörött a bor szine mint a haldoklók szeme. Iszunk apró kortyokat hallgatunk rá nagyokat. Nézzük a vén telkeket a vetkőző kerteket. Aki maradt, bús levél, fázik mind és fáj és fél. Fázik mind […] Olvass tovább
Jöjjön Babits Mihály Emlékezés gyermeteg telekre verse. Telek jutnak eszembe, telek, régi, kemény, csillagos telek, murijáró szép falusi utcák, deres bajszok s nagy piros fülek. Parasztszagu éjféli misék, mennyi süllyedt, jámbor semmiség, nagykendőbe bagyulált cselédek, cukorbundás házak, tejes ég. Bocsmód, még mint egész csöpp gyerek, Pesten is átbujtam egy telet. Csillagok és lámpák kavarogtak, félelmes volt […] Olvass tovább
Jöjjön Babits Mihály: Halavány téli rajz verse. Milyen fehér csöndesség ez! Messze házunk télben ül. Gyere az ablakhoz, édes! Csókolj meg és nézz körül! Süt a nap, elállt a hó már, mégis pelyhek hullanak: puhán, halkan, pehelymód száll pillanat és pillanat. Gyere, édes, az ablakhoz, tekints szét az udvaron! Nézd, a friss, a lágy, a […] Olvass tovább
Babits Mihály: Imre herceg HISTÓRIÁS ÉNEK Régi jámbor herceg, ki valál a vad hullám szennyes hátán szelíd fehér hab, kiben tükröt lelt a Tenger Csillaga, nézz mennyekből megcsúfolt rokonságodra, mert ma is levágva orrunk és fülünk, koldulunk és árván kárveszékelünk, mint ama gyászhírű balga magyarok s bosszuszóval átkozzuk vesszős Nyugatot, holott István atyád, első szent […] Olvass tovább
Jöjjön Babits Mihály: Új Leoninusok verse. Kékek az alkonyi dombok, elülnek a szürke galambok hallgat az esteli táj, ballag a kései nyáj. Villám; távoli dörgés; a faluban kocsizörgés gyűl a vihar serege: még lila s már fekete. Éjre csukódnak az aklok, jönnek az éjjeli baglyok csöndben a törpe tanyák, félnek az édesanyák. Sápad a kék […] Olvass tovább
Jöjjön Babits Mihály – Fekete ország verse. Fekete országot álmodtam én, ahol minden fekete volt, minden fekete, de nem csak kívül: csontig, velőig fekete, fekete, fekete, fekete, fekete. Fekete ég és fekete tenger, fekete fák és fekete ház, fekete állat, fekete ember, fekete öröm, fekete gyász, fekete érc és fekete kő és fekete föld és […] Olvass tovább
Jöjjön Babits Mihály: Egy fonnyadó bokorhoz verse. Fonnyadó, sárguló ribizkebokor, neked ősz már ez a nyár. Virágod lehullt, gyümölcsöd leszedték, vén gallyad is pereg már. Leveledet görcs húzza össze, mint az öreg ember tenyerét; s éjről amint éjre tép a kölyök szél, te kopaszodsz legelébb! Szerte még a szőlő érik a napon, csupa zöld és […] Olvass tovább
Babits Mihály – Zsendül már a tavasz Zsendül már a tavasz langy hegyek oldalán. Pöttöm kis nefelejcs nyitja ijedt szemét. Halk fák gyönyörű gyöngéd ujja rajzol a színes ég hártyájára bogas kínai titkokat. Friss fürdő a világ, enyhe sugár legyez. Déltől harmatos estig járhatsz könnyü kabátban és olvashatsz a napon, kéjjel izelgetvén olcsó hirlapodat s […] Olvass tovább
Jöjjön Babits Mihály: A szökevény szerelem verse. Még most is látom a kezét hogy ágazott az ujja szét, oly szeliden, mint ágtól ág vagy halkan elvál öt barát, kik váltan is segítgetik egymást egy messze életig. Még egyre látom csöpp kezét: úgy dolgozott mint csöppke gép a hímzőtűvel vánkosán: tündérfogócska – igazán – s hogy […] Olvass tovább
Jöjjön Babits Mihály: Zsoltár gyermekhangra verse. Az Úristen őriz engem mert az ő zászlóját zengem. Ő az Áldás, Ő a Béke nem a harcok istensége. Ő nem az a véres Isten: az a véres Isten nincsen. Kard ha csörren, vér ha csobban, csak az ember vétkes abban. Az Úristen örök áldás, csira, élet és virágzás. […] Olvass tovább
Babits Mihály: Messze… messze… Spanyolhon. Tarka hímü rét. Tört árnyat nyujt a minarét. Bus donna barna balkonon mereng a bibor alkonyon. Olaszhon. Göndör fellegek. Sötét ég lanyhul fülleteg. Szökőkut víze fölbuzog. Tört márvány, fáradt mirtuszok. Göröghon. Szirtek, régi rom, ködöt pipáló bús orom. A lég sürű, a föld kopár. Nyáj, pásztorok, fenyő, gyopár. Svájc. Zerge, […] Olvass tovább
Jöjjön Babits Mihály – Anyám nevére verse. Hajnalka volt az édesanyám, hajnalra születtem én. S lelkemben már ily fiatalon nincs hajnal, semmi remény, nincs hajnal, semmi vidámság, nincs hajnal, nincsen öröm. Hajnalka volt az édesanyám s csak alkony az örököm. Hajnalka volt az édesanyám: Kedélybeteg, árva nő ma; Mióta meghalt édesapám, házunk oly szomoru, néma: […] Olvass tovább