A versek oldala
Sokak szerint ez Kányádi Sándor legszebb verse – íme a csodás költemény. Kányádi Sándor: Valaki jár a fák hegyén valaki jár a fák hegyén ki gyújtja s oltja csillagod csak az nem fél kit a remény már végképp magára hagyott én félek még reménykedem ez a megtartó irgalom a gondviselő félelem kísért eddigi utamon valaki […] Olvass tovább
Kányádi Sándor: Nyári alma ül a fán Nyári alma ül a fán, fa alatt egy kisleány. Néz a kislány föl a fára, s le az alma a kislányra. Nézi egymást mosolyogva: lány az almát, lányt az alma. Gondolkozik, mit tehetne, áll a kislány lábujjhegyre, nyúlánkozik, ágaskodik, ugrik, toppan, kapaszkodik. De az alma meg sem moccan, […] Olvass tovább
Jöjjön Kányádi Sándor: Ne félj! verse. Ne félj, ne félj! Múlóban már a tél. A nap, a nap lassan erőre kap. Remény, remény ragyog az ág hegyén. De még, de még tartja magát a jég. De már, de már ripeg-ropog, akár az ablak üvege, ha labda töri be. Olvass tovább
Kányádi Sándor: Sáska Egy butácska sáska, kinek anyja hiába magyarázta: szökkenjen szépen a sásra, s ne kívánkozzon másra, beleugrott egy zsákba. (A zsák egy néninek volt a zsákja.) Ott magát jó mélyre ásta. De beleakadt egy ráncba. Megszeppent erre a butácska sáska. De a zsákot hiába kaparászta. A néni hazavitte. Otthon kirázta. Szaladt a majorság […] Olvass tovább
Jöjjön Kányádi Sándor: Májusi szellő verse. Almavirággal futkos a szellő, akár egy kócos semmirekellő. Kócosnak kócos, de nem mihaszna, okot nem ád ő soha panaszra. Füttyöget olykor, mintha ő volna a kertek kedves sárgarigója. Meghintáztatja ágon a fészket, leszáll a földre: fűhegyen lépked. Illeg és billeg, s ha dolga nincsen, elüldögél egy kék nefelejcsen. Olvass tovább
Jöjjön Kányádi Sándor: Szigorú még a tél verse. Szigorú még a tél, de szigorát enyhíti már a hóvirág. Maradna még a hó, de nem lehet, vékonyodik a jég és megreped. Beszédes lesz a kis patak és ki-kikandikál, bukfencet vet a jégen és mondikál. Tojásra ül a kotló. Zümmög a keltető. Vetkőzni kezd a dombtető. Zöldülni kezd […] Olvass tovább
Kányádi Sándor: Örmény sírkövek vannak vidékek hova már utat csak romos templom s régi név mutat örmény-kert zsidó-sor magyar-telek örmények zsidók lakták székelyek s akad még itt-ott ki a néhai honosokról tud ezt-azt mondani vannak vidékek ahol csak a hant tudhatja már hogy ki nyugszik alant régen kikorhadt fejtől a kereszt a zsidók hamvát meg […] Olvass tovább
Jöjjön Kányádi Sándor: Relativitás verse. – Megállt az idő – mondják, akik megálltak. – Rohan az idő – mondják, akik rohannak. A várakozónak: végtelen; a rabnak: mozdulatlan; a bölcsnek: mély; az alkotónak: kevés; emennek: boldog; amannak: boldogtalan; kecsegtető és kilátástalan, satöbbi, satöbbi … csupa érzelmi hozzáállás. Einstein fölfedezése nem sokat változtatott a közfelfogáson. Olvass tovább
Jöjjön Kányádi Sándor Holtomig ismeretlen verse. Mennyit egy maroknyi víz, mennyit egy vonalnyi rajz arcodból fölvillanthat; holtomig ismeretlent siratok, ha siratlak. Olykor talán a málló faldarab nyomán sejlő véletlen-formált arc vagy; holtomig ismeretlent siratok, ha siratlak. Máskor talán egy árnyék, fű-, fa-, vagy virág-játék, az is rád hasonlíthat; holtomig ismeretlent siratok, ha siratlak. Földből és […] Olvass tovább
Jöjjön Kányádi Sándor Ül a tél a hegy tetején verse. Ül a tél a hegy tetején. Fehér kucsma van a fején. A hátán meg fehér suba. Készülődik a faluba. Tápászkodik, fölkel s jövet fehér terveket szövöget. Szórja, hinti, hol elhalad, két marokkal a friss havat. Fehéredik domb és lapály. Olykor-olykor a tél megáll. Gondos gazdaként széttekint, […] Olvass tovább
Jöjjön Kányádi Sándor: Szelíd fohász verse. szelíd fohász az én fohászom félig könyörgés félig hála hogy nem juttattál s ezután se juttass engemet szégyenfára de eljut-e az én fohászom eljuthat-e vajon tehozzád útjaidat úton útfélen szertartások barikádozzák nem marad-e sziklára hullt magokként vajon terméketlen mit egy hosszú életen át a jövendőnek elvetettem tudom sokat eltékozoltam abból […] Olvass tovább
Jöjjön Kányádi Sándor: Nyár című verse. Ballag a Küküllő, meg-megállva baktat, szúnyogokat fogdos a kicsi halaknak. Vén bivaly módjára olykor kedve szotyan el-ellustálkodni a nagy kanyarokban. Sütteti a nappal hosszasan a hátát. Ha ott lennél, mélye legmélyét is látnád. Ám a lustasága csak amolyan látszat. Ilyenkor gyűjti be illatát a nyárnak. Aztán jön a szellő, […] Olvass tovább