A versek oldala
Jöjjön Zelk Zoltán: Egy vöröskatona sírjánál verse. E rémület-kavarta téren – künn Zuglóban, a városszélen -, miként a Bizalom, úgy áll hamvadt házak tövében, didergő pocsolyák körében egy vörös sírhalom. Állok előtte némán, nézem, cirill betűit meg nem értem, csupán találgatom: Szibéria, Krím volt hazája? Lermontov, Puskin unokája? A sírt így faggatom ,.. S ki […] Olvass tovább
Jöjjön Zelk Zoltán: Némaság verse. Mint víz színén a fölcsapó halak, verdesve szállnának a hold alatt, de ejti őket már a pillanat s a megbontott víz dühvel összecsap – s a légen csöppnyi karcolás marad: így villannak föl olykor a szavak, csak röptük látod s már lehullanak. Nyomukban zúgva fodroz a harag, majd elsimul. És […] Olvass tovább
Jöjjön Zelk Zoltán: Az okos tücsök verse. “Tücsök, húzd az én nótámat!” – szól a margaréta. “Azt húzzad, hogy virág vagyok és nem sárgarépa…” “Tücsök, az enyémet húzzad!” – piros pipacs mondja. “Az enyémet! Az enyémet!” – kiáltozzák sorba… Szegény tücsök látja már, hogy a fele sem tréfa: a végén még hajba kapnak pipacs, margaréta. Ezért […] Olvass tovább
Jöjjön Zelk Zoltán: Mindnyájunk kiáltása e szó verse. A szó, amit most felétek küldök, nem kér kegyelmet s virággá sem bomlik, hogy bóditsa szemek udvarát: megbántott ezrek, kiebrudalt sorsok dohogó indulatának ébredő vihara ez – szunnyadásból fölriadó zápor! Keserü emlékezés őrizte számon e szavakat – az éhezés napjairól szóljak, vagy az ágytalan éjszakákról, mikor minden levegőcsepp, […] Olvass tovább