Jöjjön Tóth Árpád: Elégia egy rekettyebokorhoz verse.
Elnyúlok a hegyen, hanyatt a fűbe fekve,
S tömött arany díszét fejem fölé lehajtja
A csónakos virágú, karcsú szelíd rekettye,
Sok, sok ringó virág, száz apró légi sajka.
S én árva óriásként nézek rájuk, s nehéz
Szívembõl, míg felér bús ajkamra a sóhaj,
Vihar már nékik az, váratlan sodrú vész,
S megreszket az egész szelíd arany hajóraj.
Boldog, boldog hajók, vidám lengők a gazdag
Nyárvégi délután nyugalmas kék legén,
Tűrjétek kedvesen, ha sóhajjal riasztgat
A lomha óriás, hisz oly borús szegény.
Tűrjétek kedvesen, ha lelkének komor
Bányáiból a bú vihedere kereng fel,
Ti nem tudjátok azt, mily mondhatatlan nyomor
Aknáit rejti egy ily árva szörny, egy – ember!
Ti ringtok csendesen, s hűs, ezüst záporok
S a sűrű napsugár forró arany verése
Gond nélkül gazdaguló mélyetekig csorog,
Méz- s illatrakománnyal teljülvén gyenge rése;
Ti súlyos, drágagyöngyként a hajnal harmatát
Gyűjtitek, s nem bolyongtok testetlen kincs után,
Sok lehetetlen vágynak keresni gyarmatát
Az öntudat nem űz, a konok kapitány.
Én is hajó vagyok, de melynek minden ízét
A kínok vasszöge szorítja össze testté,
S melyet a vad hajós őrült utakra visz szét,
Nem hagyva lágy öbölben ringatni búját restté,
Bár fájó szögeit már a léten túli lét
Titkos mágnes hegyének szelíd deleje vonzza:
A néma szirteken békén omolni szét
S nem lenni zord utak hörgő és horzsolt roncsa.
És hát a többiek?… a testvér-emberek,
E hányódó, törött vagy undok, kapzsi bárkák,
Kiket komisz vitorlák, vagy bús vértengerek
Rettentő sodra visz: kalózok s könnyes árvák
Ó a vér s könny modern özönvizébe vetve
Mily szörnyű sors a sok szegény emberhajóé:
Tán mind elpusztulunk, s nincs, nincs közöttünk egy se
Kit boldog Ararát várhatna, tiszta Noé.
Tán mind elpusztulunk, s az elcsitult világon
Csak miriád virág szelíd sajkája leng:
Szivárvány lenn a fűben, szivárvány fenn az ágon,
Egy néma ünnepély, ember-utáni csend,
Egy boldog remegés, és felpiheg sóhajtva
A fájó ősanyag: immár a kínnak vége!
S reszketve megnyílik egy lótusz szűzi ajka
S kileng a boldog légbe a hószín szárnyú Béke.
Köszönjük, hogy elolvastad Tóth Árpád: Elégia egy rekettyebokorhoz versét!
Mi a véleményed Tóth Árpád: Elégia egy rekettyebokorhoz verséről?
Írd meg kommentbe!
Elégia az életről.
„Számomra ez egy elégia az életről, az apró szépségeiről, de legfőképpen a felhőtlen nyugalom és szabadság utáni vágyról, no meg a tulajdon béklyóinkról. Hátradőlhetnénk egy mezőn, gyönyörködhetnénk a természet csodáiban, de hosszú távon erre képtelenek vagyunk. A legtöbbünket kötnek a körülményeink, környezetünk, a társadalmi elvárások, és a temérdek ember, akikkel nap, nap után összehoz balsorsunk, ebben a zajos, tülekedő, békétlen világban, amit tökéletes önhitséggel a saját képünkre formáltunk. „ – áll az ekultura.hu anyagában.
Tóth Árpád: Elégia egy rekettyebokorhoz elemzés
Az 1922-es Az öröm illan című gyűjteményes kötetben megjelent vers 1917-es keltezésű, tehát a háború alatt született. A műfaja elégia. – áll a Sulinet verselemzésében.
Keresztrímes jambikus
Az Elégia egy rekettyebokorhoz keresztrímes jambikus vers, mely az első világháború idején keletkezett. Az emelkedő és ereszkedő sorvégek (hímrím- nőrím) váltakozása is jellemző e versformára. A hosszú sorokat nyolcsoros versszakokba rendezte a költő, s ez egy sajátos, lépésről lépésre építkező alkotásmódot mutat.
Apró képeket alkalmaz, melyek egy versszaknyi terjedelműek. A hajó- motívum bomlik ki, halad az egyszerűtől a bonyolult, közelitől a távoli, látványtól a látomás felé. Ez a vers az emberi faj kipusztulása után megvalósuló „hószín szárnyú béke” reménytelenségével tiltakozik a háború ellen. – írja a doksi.hu-n megjelent verselemzés szerzője.
