Jöjjön Tóth Árpád – Erdőben verse.
Körül
Minden csendesen, eltelten örül.
A napsütés vidám
S a forró, sárga ragyogásban
Minden vén tölgy egy víg, élő titán:
Emeli barna karját
Frissen az áldott égbe,
A szent, illatos, teli kékbe,
S rengeti fürtei zöld zivatarját.
Csend.
Kábult fülem hallani véli
A zengő, örök napot odafent,
Billió mérföldek éterén
Átszűrt, ájultfinom neszét.
Ó csend beszéde, szent csillagbeszéd!
S körül
Minden csendesen, eltelten örül.
A tömzsi, lustán rezzenő hársak
Illatokkal kenik fénylő, pőre testük
S lábujjhegyen állva karcsú jegenyék
Néznek át felettük,
Túl a hullámzó, mély rengetegen,
Néznek, a merengés halk gyönyörétől
Reszketegen.
Jó így csendesen nézni a fákat
Érezni a derűt, mely mindent áthat
Titokban éltem is szépen tovább égett,
Mint számban a parázsló szivar
S tünődésem is úgy leng, illatos füstje a létnek,
Mint a napfényben a szivarfüst
Kedves, kék karikáival.
Oly jó így egyszer mélyen örűlni,
Fáradt, szegény látásomat
Zöld pázsitkendőbe törűlni,
Aztán lehúnyni a szemem egy percre,
Míg az élet kis, nyomorú perce
Ezer évvé ringatja magát,
S kinyitni aztán,
S nézni ezer évvel öregebben,
Túl szerelmeken, búkon, bölcsen, szebben
A nap örökké fiatal
Nagy, zengő aranycsillagát.
