Várnai Zseni: Anyám köténye
Anyám kötényét kötöm elémbe,
oly megkopott, színehagyott e kötény…
ebédet főzök a tűzhely mellett
állok, és sürgök, mint ő tette szegény.
Csak táplált, csak főzött, szolgálta kedvünk,
e tűzhely volt áldozó oltára néki,
míg kicsiből nagyra serdültek, és mentek,
messze széledtek a gyermekei.
És görnyedt lett végül, oly földfelé hajló,
mint útszéli bokor, mit nem melegít
a nap heve már, s az ősz letarolta
egykoron zöldellő leveleit,
mint didergő bokor, mely reszketve várja,
hogy hulljon a hó már és befödje őt,
úgy roskadt szelíden a tél zord ölébe,
úgy érte el anyám a bús temetőt.
Foszló köténye lobog előttem,
mint gyászlobogó egy élet fölött,
fejkendőjét őrzöm, szomorú fejére
mindig csak fekete kendőt kötött,
haját kétfelé simítva hordta,
s kontyba csomózta, akár csak én,
szokásait őrzöm…az ebédet főzöm
borongva bánatos emlékezetét.
E tűzhely lángja sütötte arcát,
e lábasok őrzik még kezenyomát…
Ő fekszik a földben…serceg a rántás
s én forgatom elárvult fakanalát…
Ő alszik már mélyen, a fazekak élnek,
ropog a tűz, és fő az ebéd,
gőz csapja meg arcom, szemem befutja,
s a párán keresztül látom a szemét.
Látom a szemét, mely rettegve nézett
a holnap elébe, hogy mi lesz velünk?
Ezernyi gondot dajkált a szívében,
míg sütötte, főzte eledelünk,
alázat volt az arcára írva,
csak akkor lett gőgös, hideg és kemény,
mikor a lét fölé magasztosulva
halottas ágyán elnyújtózott szegény.
Már nem félt senkitől, és senkit se féltett,
már nem volt beteg, se öreg, se szegény.
Leoldta magáról viseltes kötényét,
mint aki hűséggel kiszolgált helyén,
és csöndesen elment, mint anyák, ha mennek,
búbánatát, gondját itthagyta nekem,
ő sérthetetlen, mint minden halottak,
nem ér el hozzá már többé semmi sem.
Anyám köténye lobog előttem,
míg végzem a munkám, és rágondolok…
A tűzhely lángja, s a fazekak gőze
homloka körül, mint fény gomolyog,
és megnől, megszépül a párában, fényben,
feje fölött ím glória ragyog…
kinyujtom karom, de nem tudom elérni…
már magukhoz emelték a csillagok.
