Íme a versek a tavaszról összeállításunk.
A tavasz felé haladva összeszedtük a kikeletről szóló szerzeményeket. ezekből a sorokból áradnak az érzelmek, a „finom illatok”, a lágy szellő.
Búcsúztassuk az alábbi sorokkal a telet, és hangolódjunk a legszebb évszakra!
Mutatjuk a tavaszról szóló versválogatásunkat.
József Attila: Tavasz van! Gyönyörű!
Tavasz van, tavasz van, gyönyörű tavasz,
A vén Duna karcsú gőzösökre gondol,
Tavasz van! Hallod-e? Nézd, hogy karikázik
Mezei szagokkal a tavaszi szél.
Jaj, te, érzed-e? Szerető is kéne,
Friss, hóvirághúsú, kipirult suhanás.
Őzikém, mondanám, ölelj meg igazán!
Minden gyerek lelkes, jóizű kacagás!
Tavasz van, gyönyörű! Jót rikkant az ég!
Mit beszélsz? korai? Nem volt itt sose tél!
Pattantsd ki a szíved, elő a rügyekkel –
A mi tüdőnkből száll ki a tavaszi szél!
Ady Endre: Tavasz a faluban
Pufók felhők, dalos fuvalmak,
Foltos fény-mezők a mezőkön,
Kínok a szívben. Ő jön, ő jön,
A szent Tavasz. Ideragyognak
Messze szivek és messze faluk.
Multból az ember s szántott kertből
Kukacot kapar a tyúk.
Hát jönni fog megintlen újra,
Újra uszítva, hitegetve?
Ősz lesz megint. Kinek van kedve
Ezt az ügyet végigcsinálni?
Hiszen a vágy már születve fut:
Télből az ember a halálba
S tyuk-ólba szalad a tyuk.
Szabó Lőrinc: Nyitnikék
Alszik a hóban
a hegy, a völgy;
hallgat az erdő,
hallgat a föld.
Mikor legutóbb
jártam itt,
nyár nyitogatta
pipacsait,
a nyár nyitogatta,
temette az ősz;
és volt, aki vesztett,
és nincs, aki győz.
Lombnak, virágnak
nyoma sehol,
fekete csontváz
a fa, a bokor,
s halotti csipke
a díszük is,
az a törékeny
tündéri dísz,
mit rájuk aggat
éjszaka
fehér kezével
a zuzmara.
Alszik a hóban
a hegy, a völgy,
hallgat az erdő,
hallgat a föld.
Egyszerre mégis
rezzen a táj:
hármat fütyül
egy kis madár.
Háromszor hármat
lüktet a dala,
vígan, szaporán,
mint éles fuvola.
Az a fuvolás
a Nyitnikék!
Már kezdi is újra
az énekét:
kék füttyre mindig
‘kvart’ lefelé:
nem sok, de örülni
ez is elég.
Nyitni kék, fütyüli,
nyitni kék,
szívnek és tavasznak
nyílni kék!
Nyitni, de – nyitni,
de – nyitni kék!
Fütyülöm én is
énekét.
Nyitni kék, fütyüli,
nyitni kék,
a telet bírni
illenék!
Bírni és bízni
illenék!
Fütyül és elszáll
a Nyitnikék.
Nyitni kék!
fütyülök utána
s nézek az eltűnő
madárra.
Nyitni kék, fütyülöm,
nyitni kék,
hinni és bízni
kellenék,
mint az a fázó
kis madár,
aki sírja, de bírja,
ami fáj,
akinek tele rosszabb,
mint az enyém,
és aki mégis
csupa remény.
Nyitni kék, indulok,
nyitni kék,
fog az én szívem is
nyitni még.
Nyitni kék! Ébred
a hegy, a völgy,
tudom, mire gondol
a néma föld.
Ő volt a szája,
a Nyitnikék,
elmondta a holnap
üzenetét:
a hitet, a vágyat
fütyülte szét,
kinyitotta a föld
örök szivét:
fütty-fütty-fütty, nyitni kék,
nyitni kék –
Nyisd ki, te, versem,
az emberekét!
Kányádi Sándor: Szigorú még a tél
Szigorú még a tél,
de szigorát
enyhíti már
a hóvirág.
Maradna még a hó,
de nem lehet,
vékonyodik a jég
és megreped.
Beszédes lesz a kis patak
és ki-kikandikál,
bukfencet vet a jégen
és mondikál.
Tojásra ül a kotló.
Zümmög a keltető.
Vetkőzni kezd
a dombtető.
Zöldülni kezd a fűz.
Zsendülni kezd a fű.
A jó Nap egyre melegebb
tekintetű.
Mosolya egyre biztatóbb
és egyre tüzesebb;
kergeti hegyen-völgyön át
a vacogó telet.
Endrődi Sándor: Tavasz felé
Tavasz s tél küzdenek egymással.
Harczol a fagy és a napsugár,
Egy-egy hiszékeny bokor ága
Rügyét is bontogatja már.
A völgyből egy legény siet föl,
Útközben vigan fütyörész….
– Mily könnyű fiatalnak lenni,
S öregnek lenni mily nehéz!
A nedves, földszagu barázdán
Itt-ott piros bogárka fut,
Odább a lejtős erdőszélen
Labdáznak immár a fiúk;
Czikázva gabalyodik össze
Amennyi láb, amennyi kéz –
– Mily könnyű fiatalnak lenni,
S öregnek lenni mily nehéz!
Amott a szürke dombok alján
Egy ifjú pár jön boldogan;
Ahogy az úton fellebegnek
Elnézem őket hosszasan.
Lelkem a messze multba röppen,
Szemem lassacskán könybe vész…
– Mily könnyű fiatalnak lenni,
S öregnek lenni mily nehéz!
