Az 1956. október 23-ai forradalom emlékére összegyűjtöttünk néhány verset. Szem nem marad szárazon, ha elolvassuk a súlyos mondanivalókat összegző verssorokat!
Íme a versek az október 23-ai forradalomról!
Horváth Piroska: Rezdült a föld – 1956
Október-csillagok hulltak nagy robajjal,
tankok dübörögtek hatalmas morajjal,
ahol macskakövön forradalmár lépett,
magyar lobogónak a szíve kiégett,
reményük – szabadság és hit a hazának,
nem bízni idegen, elnyomó szavának,
hős forradalomnak vérben izzott lángja
soha nem alszik ki – szívünkben szikrája…
Szentkúti Ferenc: Hősköltemény egy pesti srácról
Te napköziben nevelkedett apró kamasz,
Te, akinek élete mindössze
vagy tizenöt sivár tavasz.
Te, kibe már az A. B. C.-vel
tömték az ideológiát,
A szovjet tankok vad tüzében
zengted a szabadság dalát.
A tankok acél záporában
sem remegett gyenge kezed.
Bátran markoltad meg a géppisztolyt,
és szórtad rájuk a tüzet.
Kicsiny szíved tán összerezzent,
de lábad bátran szaladt.
Kezedből nyugodt, biztos ívben
repült a benzines palack…
Te pesti srác, te hősök hőse
ontottad drága véredet,
s a kivívott szent szabadságban
megkaptad érte béredet.
Te kicsiny bajtárs – esküszünk, hogy
megvédjük ezt a drága vért,
mert nem lehet, hogy kicsiny szíved
hiába ontott annyi vért…
Te pesti srác,
Te napköziben nevelkedett apró kamasz!
Te, akinek élete mindössze
Vagy tizenöt sivár tavasz.
Téged, ki ezt a drága élted
hazádért így adtad oda,
amíg magyar él a földön:
nem felejtünk el soha!
Behon Istvánné: Sortűz…
Hol puskacsövön fekete lyuk,
rémült szemek néznek körül,
könyörület semmibe hull,
halál vijjog, sortűz dördül.
Hol laktanyánál hullahalom,
ott a lélek térdre esik,
kőbe zárva a fájdalom,
megfeszül a fakereszt is.
Itt, jó barátom, meg kell állnod,
seb nem gyógyul, vér nem alvad,
földbe ásott kopjafából
élet többé már nem sarjad.
Kemény István: Ötvenhat
Hogy meghaljak, nincs az az eszme érte –
és ezzel te mindig visszaéltél,
biztattál, hogy eszmék úgysincsenek,
csak télen a szürke, nyáron a kék ég.
Így tettél, szívem, szépen lassan
morális mozgásképtelenné,
és szép is volt így, míg meg nem untál,
de továbbélni mégse volt becstelenség.
Mint herélt kandúr, a gondolat most
úgy él bennem, mint egy lakásban:
hogy elherdáltam az összes eszmét,
amit itt hatvanegyben találtam.
Te hatvanhatban lettél a lánya egy
az enyémnél korszerűbb családnak,
és nem gúnyolódom, esküszöm,
kezdettől jó volt, hogy te más vagy.
Ami katolikus, azt megvetetted,
bár alig próbáltad tönkretenni,
de ha ötvenhatról beszéltem, azt
hitted, nem jelent nekem se semmit,
üres fecsegés, hogy téged bántsalak,
hogy erkölcsi fölényem fitogtassam.
Ásítottál: na és kinek nem volt
szép, húszéves apja ötvenhatban?
Szívem, te gondolkodás nélkül
halnál a gyerekekért, ha kéne,
az én apám sebesültet hordott,
és nagyon meg lett büntetve érte:
tanulatlanul halt meg rákban,
de legalább kilencvenben még élt.
Ne gondold, hogy eszmék nincsenek,
csak télen a szürke, nyáron a kék ég.
