Wass Albert: Téli álom
Kint tél van még; hideg, könyörtelen,
az ablak alatt elsüvölt a szél.
Fedélcsatorna pléhe felzokog,
ott fent a kémény jajgat és beszél.
A képzelet varázsa messze száll,
s mint őszi pára itt-ott fennakad;
egy szürke dombon s néhány régi fán
meg-megpihen s halkan tovább szalad…
Már lefolyt a bércek hó-palástja,
sötét-lilára vált a vén havas;
szalonka száll a csendes esti szélben,
s a napsugár már zöld rügyet fakaszt.
A kismadár is megcsendül az ágon,
tavaszi vágyak vidám dallama;
túl a ködbe burkolódzó fákon
mintha bíbor-eső hullana.
Jön az alkony. Az áldott nap leszáll.
Vonulnak már a szürke vadludak;
a légben kezdődik a szúnyog-bál,
s a völgyben tompán harsog a patak.
Azúr-egen a csillagok kigyúlnak:
arany szegek a tündér kárpiton.
A földre sápadt csillagocskák hullnak:
pásztor-tüzek, a vén hegyormokon.
Kint még zokog a vén fedélcsatorna,
ablakom a szürkületbe tárom.
Hideg havát a szél szemembe hordja:
elsuhant már a februári álom.
