in

5 vers, amit ma érdemes elolvasnod – 1. rész

Hirdetés

Jöjjön az 5 vers, amit ma érdemes elolvasnod összeállításunk 1. része.

Móra Ferenc: A hegedű

Gyerek voltam még, annak is aprócska.

Egyéb játékom nem volt, csak egy ócska,
vén hegedű, mit poros nyugalomban
leltem a lomban, valamely sarokban.
Az Isten tudja,ott ki felejtette,
hol porlad a kéz, amely odatette.
De megörültem én neki felette,
bár nem is sejtém, mire való vóna.

Mellette nyűtten hevere vonója.

Róluk a port biz le se törülgettem,
hanem azonnal szolgálatba vettem.
Lónak a hangszert, kardnak a nyirettyűt.
Mulattam vélük hol külön, hol együtt,
mikor miképpen kívánta a játék.

Az igaz célra rá mégse találék,
bármi csapongó a gyermeki elme.
(Ó, ha ma olyan fél annyira lenne!)
Megesett olykor, persze akaratlan,
hogy vonómmal a húrok közé kaptam.
Zörgött, csikorgott, kínosan sikongott,
De nem kedveltem ezt a fura hangot.

Egyszer azonban, Isten tudja honnan,
hozzánk egy vándor egyszerre betoppan.
Orcája sápadt, a ruhája tépve,
Nem mertem nézni ragyogó szemébe.
Megáll előttem, a hegedűt nézi,
csak nézi, nézi, s kezembül kivészi.
Lágyan, szeretettel lefújja porát,
megpengeti halkan a húrok sorát.
Aztán szilajan álla alá kapja,

a tépett vonót a húrokra csapja,

és húzza, húzza egyre tüzesebben.
Sohse hallottam, ilyet életemben!

Olyan volt, mintha röpítene hinta
és rengve-ringva szállnék föl a mennybe,
Az Isten elejbe, s kristálytermekbe
az angyalok serege játszana velem.
Aztán olyan volt, mintha anyám
ringatna lágyan szelíd karján.
S már szenderegtem lassú dalán,
mikor a vándor ment, ahogy jött.

Lopva, hegedűm dobva szótlan a sarokba.
Én meg sieték, lázban dideregve,
csuda-hegedűm zárni a szívemre.
Esengtem neki, kezem összetéve
(ki nem volt gyerek, kinevethet érte),
hogy jöjjön elő a tündér,

aki benne lakik, s az elébb szívem telezengte!
Csak jöjjön elő fátyol köntösében,
ahogy tanultam a dajkamesében!
Csak jöjjön elő a drága, a fényes
s ami az enyém, minden az övé lesz!
Csak jöjjön elő, rimánkodtam egyre,
s még szorosabban szorítom szívemre.

A fa nyöszörgött, mintha lelke lenne.
Megtudom mindjárt, hogy mi lakik benne?
Faragó-fúró szerszámot kerestem.
A hegedűnek húrjait leszedtem.
Fájának vésőm neki feszítettem,
s csak ahogy széttört apró darabokra,
néztem zokogva a drága romokra.
Ó, de nem a kárt, nem a játék vesztit,
sirattam azt, hogy nem találtam semmit.
Azóta eljárt az idő felettem.
Nemcsak megnőttem, hanem ez egyben,
meg is öregedtem.
Hiába tanultam, meg nem javultam,
máig se okultam.
Ma is, ami szép akad az utamba,
lelket keresek gyerekésszel abba,
mindig apróra bontogatom.

S a semmit mindig megsiratom.

Nagy László: Hullócsillag

Tündököl a csillagtábor,
nézem, hosszan nézem.
Ott egy csillag alig mozdult
s máris eltünőben.
Fényét veszti, csak a vakság
lehet a sajátja.
Testét is a zengő kékség
semmivé sikálja.
Megfáradt, vagy önfejű volt?
Pusztul mindenképpen.
Lehulltával nincs hiány a
csillagok rendjében.
Hazám, de sok csillag adja
múlhatatlan fényed!
Velük mindig fényt lobogni
kívánok teérted.
Ha én téged elhagynálak
keserves harcokban,
tündökölnél tovább, de én
vesznék nyomorúltan.

Gárdonyi Géza: A bor legendája

Szólt az Isten: “Kedves fiam Nóé:
Itt a szőlő, kóstold meg, hogy jó-é?”
Felelt Nóé: “No megöregedtem,
de ilyen jó bogyót még nem ettem”.

Szólt az Isten: “Kedves fiam Nóé:
A csípős must, hadd lássuk, hogy jó-é?”
Felelt Nóé: “Ihaj, csuhaj! Sári!
Három Istent kezdek immár látni!”

Szólt az Isten: “Kedves fiam Nóé:
Hát az ó-bor, hadd lássuk, hogy jó-é?”
Felelt Nóé: “Iszom reggel óta:
Gyere pajtás, van még a hordóba!”

Nadányi Zoltán: Így volt

Zuhantál és elkaptalak
ruhád csücskénél és a vak
mélységbe fejjel lefelé
csüngtél és én tartottalak
a rácsnak rogyva, görcsösen,
öt ujjal, kínnal és dühvel.
Egyetlen szörnyű akarat
volt bennem: nem engedlek el!

És megvirradt, és este lett,
és jöttek őszök, tavaszok,
és még mindig tartottalak,
és már harmadszor havazott,
és még mindig tartottalak,
és súgtam lázas szavakat,
és az öt ujjam majd letört,
és a ruhád szakadt, szakadt…

Hogy volt tovább, nem is tudom.
Egyszer csak – elmúlt az egész..
Kiszállt belőlem az a láz,
az a vad, gyilkos rettegés.
Itt állok az erkélyen és
az élet zúg a körúton,
és a felhőkbe nézek és
nem is tudom… nem is tudom…

Szilágyi Domokos: Nyár

Hajadon füzek, búzabóbiták –
csupa illat és virág a világ,
csupa mosoly és csupa kedv, csupa
libegés: lányokon selyemruha –
emitt a pipacsok:
piros kis pamacsok,
amott, az ég alatt
pisze szellő szalad,
a felhő szétszakad,
s látszik egy kék falat
égbolt – alatta sirül el a nyár,
s pacsirtaszóval frissen kiabál:
– Én játszom ugyan,
de ti
vegyetek komolyan.

Szólj hozzá! Várjuk a véleményed!

Játék a népszerű magyar versekkel 52. Kvíz – megy a telitalálat?

5 vers, amit ma érdemes elolvasnod – 2. rész