Ábrányi Emil: Tizenhárom
Ősz volt. Október. Ámde akkor tőlünk
Korábban elszállt a vándormadár.
Elfonnyadt minden. Temető volt minden.
Vértől piroslott a sötét határ.
A méla erdőn harkály koppanása
Ugy hangzott, mint koporsó – szögezés.
Vagy tán szekerczék csattogása volt az,
Jelentve, hogy kilencz bitófa kész.
S kihozták őket egy bus őszi reggel,
Milyen látvány volt édes Istenem!
Külön harczoltak husz csatában. És most
Találkoznak mind – a vesztőhelyen -.
Gyászolt az ég. Sírtál te is Teremtőm,
Bár ugy végzéd, hogy így haljanak ők!
S a néma csöndben még egyszer, utolszor,
Egymás szemébe néztek a dicsők!
Mikor a nap kelt, akkor áldozott le
Tizenhárom nap! Lassan fölpirult
A nagy, tüzes gömb – s a magyar vitézség
Tizenhárom szép napja éjbe hult.
Orozva jöttél s megfojtottad őket
Tolvaj halál! Nem merted nyilt csatán!
Ó ennyi hős, mióta a világ áll,
Egyszerre még nem halt meg soha tán!
Nem voltak ők könnyelmű, ifju népek,
Kiket rajongás vad hévvel ragad,
A megszentelt jog s törvényes szabadság
Csatolta föl villámló kardjukat.
Törvényszegés, jogtiprás, vakmerő dölyf,
Hazájuk nagy sérelme volt az ok.
Mind férfi, mind hős, mind szép, tiszta lélek!
S ugy haltak, mint a rabló gyilkosok.
Ki volt náluknál tiszteletre méltóbb
És kik szenvedtek aljasabb halált?
De zord bakóik rosszul számítottak,
Mert a gyalázat fönségükre vált!
Szégyen – halált szántak nekik. De nem lett
Belőle szégyen és nem lett halál!
A szégyen, az bíráik homlokán ég,
S az ő nevük örök sugárban áll.
Mert föltámadtak ők is, mint a nemzet,
Melyért meghaltak! S most láthatatlanul
Itt élnek közöttünk, intő mesterekként,
Kiktől a szív nagy dolgokat tanul.
Ha csüggedünk, ha meglep a kisértés,
Hogy lanyhán védjük népünk igazát –
E gyáva korban megtanítnak arra:
Hogy’ kell szeretni bátran a hazát.
Örülj magyar! Országod él, virágzik.
Hajók, gőzgépek, gyárak kürtje búg.
De jóléted zajos szimfóniáját
Ők szerzették, e csöndes vértanúk
Vigyázz!… Ha eddig megtartott az Isten,
Nem érdemelnél egy napot se többet,
Ha egyszer őket elfelejtenéd!
Ha elfelejtenéd, hogy magadhoz így szólj:
– Nekik nem árthat az idők moha!
Azzal, hogy őket rútul megtagadjam,
Nem bókolok, nem hízelgek soha!
Nyugodt vagyok. Törvénynek és királynak
A hódolás adóját meghozom:
De nevüket mélységes áhitattal
A jó Istennek fölimádkozom!
– Mert milyen szép a kegy pompája, fénye,
Még szebb a könny, mely érettük ragyog!
Ők hívek voltak sírig a hazához,
Hozzájuk én is sírig hű vagyok!
Míg a szivemnek lesz egy dobbanása,
Míg koszorút bir fonni a kezem,
Míg a szabadság szebb a szolga – láncznál,
Míg egy könnyem lesz: én emlékezem!
