Arany János öt legmeghatóbb versét gyűjtöttük csokorba!
Aki ezeket ismeri jól tudja, és aki csak most olvassa el, örökre megjegyzi, hogy nem véletlenül tartják a reformkor kimagasló alakjának.
Író volt ő, tanár és a Magyar Tudományos Akadémai tagja, illetve főtitkára.
Jókaihoz
Én kedves cimborám, jó Jókai Mór úr!
Ha te csak halogatsz, úgy járok én pórul,
Itt vagyon október, hűvösebb a cella,
Még sincs a kezemben az igért novella.
Tudod pedig, tudod, a cigány adomát,
Mégse szánod a te kollegádat s komád’.
Énrám szól keserves tanulsága, ládd-é:
Mikor haldokolva vacogott a dádé,
Intvén a napnak, mely boronga télileg:
“Bújkálj! bújkálj! sütnél még, ha lenne kinek!”
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Te is írnál pajtás: de majd nem lesz kinek.
(1862 okt.)
Emlékül
Ismerni akarónak
Ha levetve gyarló testet,
Úgy, mint ideállá fested,
Lengne hozzád tiszta szárnyán
Ez a szellem: elbocsátnám.
Igy, ne óhajtsd látni szembe:
Ember ő is, törpe, gyenge;
S tán becsét is, ha csalódnál,
Alább tennéd… a valónál.
(1864 szept. 24)
A vágy
Nem itt, nem itt van az én világom;
Más vidék az, ahova én vágyom!
Illatosabb, napfényesebb róna,
Mintha nem is az a napja volna.
Erdő, mező változatos színnel –
Mesteri kéz olyat soh’se színel:
Kék ligetek, kék hegyek aljába’
Fürödik a puszták délibábja.
Ott van az én egyszerű tanyácskám,
Mintha most is szemem előtt látnám;
Kertem is van: talpalatnyi birtok…
Most is abban ültetek és irtok.
Csemetéim bodorodva nőnek,
Hosszu sorral mind elémbe jőnek,
Örömarccal, mint hálás növendék,
Mutogatván a piruló zsengét.
Nőjetek is nagyra, kicsiny fáim,
Szülőhazám kedves rónatájin:
Hadd legyen ott jó pihenésem még,
Mielőtt egy hosszabb útra mennék.
Lombjaitok hűse ha beárnyal:
Zeng fölöttem szózatos madárdal;
Ismerem én e madarat régen,
Dalt ezután is hoz az énnékem.
Egyszerű dal, egyszerű sziv s lélek
Sorsosi az avatag fedélnek! –
Földi ember kevéssel beéri,
Vágyait ha kevesebbre méri.
(1853)
A Varró leányok
ELSŐ
Lyányok, lyányok: lakodalom,
Oh, be sok szép népe vagyon!
Sok fehér ing: bő az ujja,
Libeg-lobog, ha szél fujja.
MÁSODIK
Sem hegedű, se cimbalom,
Beh szomorú lakodalom!
Mintha orruk vére folyna –
Dehogy lennék menyasszonya!
HARMADIK
Jaj, ki vágyna menyasszonynak,
Akit harangszóval hoznak!
Gyászos ének búg előtte:
Sírva mennek esketőre.
NEGYEDIK
Nem menyasszony, – vőlegény volt:
Hat legény hoz zöld koporsót,
Apja, anyja sír előtte,
Keserves a menyegzője.
ÖTÖDIK
Apját, anyját jól ismerem,
Megmondanám, de nem merem,
Mert a szívünk megdöbbenne…
Egyikünké megrepedne.
ELSŐ
Lyányok, lyányok, vegyetek fel
Fehér ruhát s jőjetek el
Ma csak halott-látni,… holnap
Kivinni zöld koporsómat.
(1847)
A Rab gólya
Árva gólya áll magában
Egy teleknek a lábjában,
Felrepűlne, messze szállna,
Messze messze,
Tengerekre,
Csakhogy el van metszve szárnya.
Tűnődik, féllábon állván,
El-elúnja egyik lábán,
Váltogatja, cserélgeti,
Abban áll a
Múlatsága,
Ha beléun, újrakezdi.
Szárnya mellé dugta orrát,
Messze nézne, de ha nem lát!
Négy kerítés, négy magas fal;
Jaj, mi haszna!
Bár akarna,
Kőfalon nem látni átal.
Még az égre fölnézhetne,
Arra sincsen semmi kedve:
Szabad gólyák szállnak ottan
Jobb hazába;
De hiába!
Ott maradt ő, elhagyottan.
Várja, várja, mindig várja,
Hogy kinő majd csonka szárnya
S felrepűl a magas égig,
Hol a pálya
Nincs elzárva
S a szabadság honja kéklik.
Őszi képet ölt a határ;
Nincsen rajta gólyamadár,
Egy van már csak: ő, az árva,
Mint az a rab,
Ki nem szabad,
Keskeny ketrecébe zárva.
Még a darvak hátra vannak,
Mennek ők is, most akarnak:
Nem nézi, csak hallja őket,
Mert tudja jól,
Ott fenn mi szól,
Ismeri a költözőket.
Megkisérté egyszer-kétszer:
Nem bírná-e szárnya még fel;
Hej, dehogynem bírná szárnya,
Csak ne volna
Hosszu tolla
Oly kegyetlen megkuszálva!
Árva madár, gólya madár,
Sohse nő ki tollad, ne várd,
Soha többé, fagyos télig;
Mert, ha épen
Nő is szépen:
Rossz emberek elmetélik!
(1847)
