Babits Mihály: Őszi harangozó
Az idén korán kilelt az ősz
széltől ludbőrzik saraink puhája:
siess harangozó! az alkony megelőz.
Morc pityergős már az ég orcája
mint gyermeké, ki mécset tör feléd,
mert elveszett aranyos lapdája.
A durva szél a fáknak levelét
söpri, söpri, melankolikussan
mint holmi durcás, duzzogó cseléd.
Én nem tudom, hogy útam merre fussam
s a nagy vágytól lábam csak ténfereg:
mennyi rossz szem néz már rám gyanussan!
Nem merek s unom, hogy nem merek
dacból előttük levetkezni pőrén
s szemetektől megkopni, emberek!
Mint bakfislány éjjel letolja dőrén
paplanát, ingét, hogy Isten szeme
korcsolyázzon legalább sima bőrén:
perverz lelkem épúgy tolja le
takaróit az utolsó szálig
mikor maga van (Isten látja-e?) –
más előtt nyakára húzza állig
mint a szemérmes vénleány, a Föld,
fehér paplant von magára nyárig,
amint levedlik testéről a zöld. –
Máris messzebb járja a régi táncos
körül, a Nap körül a régi kört,
hogy az ne lássa, hogy a bőre ráncos
a sártól s szeme nemsokára holt
üveges lesz a fagytól, régi lángos
napbanéző tekintete zord
(nem a napé már, hanem a halálé)
s fürte ollyan egykettőre ősz
mint siralomházban bukott királyné. –
Siess, harangozó! A halál megelőz.
