Jöjjön Baranyi Ferenc versek összeállításunk.
Baranyi Ferenc Kossuth- és József Attila-díjas magyar költő, író, műfordító.
MERT HŐSÖK VOLTAK
Mert hősök voltak, akik egykor
véres csütörtök, vörös péntek
napján zászlóval a kezükben
tüntetni nyílt utcára léptek,
kemény volt harcuk. A mienknél
nem nehezebb, de tűzzel-vett vér
virágával volt ékesebb harc.
Más a mienk. Más. Vértelen harc,
hitünkkel-tisztuló közegben
küzdünk, noha gyakran nem tudjuk:
mikor? mikor nem? s hol az ellen?
Mert nem ütközet a mi harcunk,
nem támadás ekkor vagy akkor,
hol megszabott helyen s időben
pereg a tűz két arcvonalról,
arcvonalaink száma sok száz
s szétszalad ezer kusza szálra,
gyakran talán rokont kerít be
s ráhurkolódik a barátra,
harcolunk okos hallgatással,
bélelt szóval, daróc-beszéddel,
harcolunk, ha kimért konokság
dobálja szívünk jeges késsel,
harcolunk a mi harcainkra
gőggel legyintőkért és ellen,
(bár elfáradva mi is néha
legyintenénk legszívesebben…)
erő minden megértett gond és
gyöngeség, amikor miattuk
szitkozódunk, hitünk elejtve…
Harc, mikor felizzunk a tettre,
s harc, ha seregünk néha tétlen,
a perc stratégiája dönt, hogy
„tétlenség”, vagy tett kell-e éppen.
Munkások, melleteknek régen
hideg szuronyok szegeződtek,
miránk fondorlat csöve sandít
s gyanakvás gyilkol. Ez se könnyebb.
Ha vesztettetek – menthető volt.
Ha mi vesztünk – nekünk nincs mentség.
Mert nektek győzni dicsőség volt,
De nekünk győzni kötelesség.
(1960)
10 Baranyi Ferenc vers, amit ma érdemes elolvasnod
EGYSZERŰ SZAVAK ANYÁMHOZ
Anyám mikor templomba hívsz vasárnap
s én nem megyek s arcodra csöpp ború száll:
csak annyit érts, hogy nem megyek veled – most.
S ne értsd meg azt, hogy nem megyek veled – már.
És ments magadban: „Fáradt tán szegényke.
Sokat lumpolt az éjjel. Fiatal.
Vagy sok a munka, tanulnia kell tán.
Hát maradjon, ha maradni akar.”
Bizony, így lesz ez már minden vasárnap,
de mentegess csak, neked kell a mentség,
könnyebb a fiad korhelynek ítélni,
mint elismerni pogánynak a lelkét.
Tudom, te a templom tornyára nézel,
én feljebb látok, fel a Holdra, Marsra,
ez így törvény, de hogyha magyaráznám
nem értenéd, csak bánkódnál miatta.
Anyám, becsaplak rég a hallgatással,
hazug a szám, mert nincs egy szava, érve,
de vétkemért békéd a büntetésem.
S ha volna isten, megáldana érte.
(1959)
ÖREGAPÁM
Kalapos volt szegény öreg. Naponta
négy-öt kalappal lendített a sorsán,
s – ha adni-venni falvak összegyűltek –
árulta őket nagy vásári ponyván.
Néhány kalap – s a lányát férjhez adta.
Sok-sok kalap – s cserép került a házra.
S mikor már fedett fővel járt a környék :
öregapám a lét nyűgét lerázta.
Csöndes szerszámait hidegre tette,
hanyatt feküdt és ránccal körbesáncolt
szemébe húzta utolsó kalapját.
Meghalt. Csak addig élt, amíg muszáj volt.
(1959)
HÚGOM
Nagyváros, jöjj elébe, fogd meg kezét, ne féljen.
Hisz olyan bátortalan még, mint tanyafény az éjben,
jobb kezében zavartan szorongatja motyóját,
lábai a nagy utat meg-megremegve róják.
Megy a lány, szembe fénynek, siet az egyetemre,
mintha tizennyolc évnyi múltjától menekedne,
csupasz vidéki háztól, sártól, sivár utaktól,
melyek ködökbe vesznek s egykedvűek, mint az aggkor,
fut malacetetéstől, odahagyja a konyhát,
hol füstök szürke színű nagykendőjükbe vonnák,
fut elmordult szavaktól, nyomába sose érjen,
„hozz be szenet”, „etess meg”, „vízért szaladj”, „tejért menj”!
Húgom halad a járdán, siet az egyetemre,
mintha tizennyolc évnyi múltjától menekedne,
neonfényt hoz a szél és ijedt szemébe fújja,
fényes szelekbe térül Baranyi Jutka útja,
befogadja a város, mint óceán a csermelyt.
És több a csönd falunkban. Ismét valaki elment.
II.
Fényes szelek, vigyázzatok,
fúvástok ne vakítson,
tüzet ne oltson röptötök,
de lobogássá szítson,
hogy Jutka és a többi, mind
– ki szédül még a fényben –
sugártól ittasulva majd
az úton visszatérjen,
s – mint felriasztott denevér –
repüljön messze végképp
sugárzó lépteik elől
a maradék sötétség,
mert van belőle még elég,
de fújják, egyre fújják
s elűznek majd minden homályt
a szelek, fények, Jutkák.
(1960)
KÁNKÁN
Hely Kati táncol, hej, Kati járja,
mert Kati, kicsi Kati táncos-lány,
dübörög a vastaps, dübörög a színpad,
reszket a jegenyefa-tákolmány.
Táncdobogásra fájdul a szívem,
bánata tenyeremen elcsattan.
S kicsi Kati járja, legelik alakját,
hej, Kati, de szomorú kedvem van!
Röppen a rokolya, ha dübörög a palló,
s röppen a Kata haja, kifakad aranyló
fürtjei-zuhataga pihe-puha vállán,
s száll a lány a fürtjei árján!…
Fodrai ívén
surran a szoknya,
gyorsul a kánkán
és Kata ropja,
ropja, kerengi,
és vagy ezernyi
férfi szeme sugara tömörül a lábán.
Járja, járja egyre csak,
s kéz a kézzel egybecsap,
dörrenő a vastaps-orkán,
ráncok árka bodorul a szoknyán,
hej, de szálló, ledér is az a rokolya,
hej, de bántó, kacér a Kata mosolya,
hej, de szálló, hej, de bántó,
fél világért, hitemre, nem adom oda!
(Csönd. Legördült réges-régen már a függöny.
Képeimet tagjaidról összegyűjtöm.
Testet formálok belőlük, szép egészet,
úgy egészben szívesebben szeretnélek.)
(1960)
HAJSZA
Csak épp megálltam. Beérsz. Természetes. Örök vagy.
Az esztelen futással az ember néha fölhagy
s megáll egy pillanatra szétnézni: jössz-e még?
Bírod-e még a tempót? S nyugodtan áll odébb,
meggyőződvén, hogy jössz még utána, mint az árnyék,
odavet egy megállást s elégülten továbblép.
Meddig bírod, ó meddig? Elég neked csak ennyi?
Elég neked, hogy olykor megállok megpihenni?
Elég neked, hogy néha, elfáradván az útban,
azért esek karodba, hogy magamat kifújjam
s utána futni kezdjek más nők, más vágy nyomán,
megújuló erővel, erőddel s – ostobán?
Meddig bírod, ó meddig? Két éve, hogy követsz már,
két éve, hogy kifulladt szerelmem néha megvár,
mégis rohansz utánam. Rohansz, szíved dobog,
mert jól tudod: időnkint úgyis megfordulok…
Mi lenne, hogyha egyszer megállanál örökre?
Mi lenne, ha mögöttem belevesznél a ködbe
s nem érezném nyomomban holtbiztos követésed
s eltűnnék egymagamban süllyesztőjén a térnek?
Biztos vagyok felőled, amíg rohansz utánam,
de ha megállnál egyszer, megbénulna a lábam,
akkor tudnám valóban: nélküled mit sem érnék,
ha végképp nem lehetne nyomomban tudni Téged….
Futunk. Konok futással. Én előtted – Te hátul.
Te kétségbeesetten – én esztelen, galádul.
Sokan futnak előttem. Előtted én futok.
Ó irgalmazz magadnak! Állj meg! S megfordulok.
(1958)
HAZATÉRÉS
Hamar megérkezünk. Nem furcsa, csak szokatlan,
hogy busz röpít oda, ahova mint gyerek
gyalog jártam ki rég. Nyáron, akár a katlan,
égették talpamat a hév homokszemek.
Télen a befagyott, a bádogszürke tócsák
lemezein csúszkálva hamarabb volt az út,
kopasz fák szaladoztak balról, mint most a póznák,
miknek drót-ágbogán a fény falumba fut.
Hazajöttem. A béke elémszalad, miként rég
kutyánk, Cigány szaladt, vígan csóválva farkát,
és megsímogatom ismerősen a békét,
míg ő kezemre nyalja melegnyálú nyugalmát.
Permetez itt a csönd – egykedvű őszi zápor –
permetez itt a csönd, ön-hullását elunva,
e nép, mely hallgatást rég kenyérért tanult – ma
falatot nem, de szót meg-megvon még a szájtól.
Némult a panasz is. No, nem zajos hozsánna
táncoló mámora lépett szikkadt nyomába,
tétova némaság, fürkésző ébredés
szurkál kíváncsian, mint új kenyérbe kés.
Sorsát fény felé tartva vizsgálódik a nép,
ízlelgeti a rendet, miként újbort ha kóstol,
restelli szidni már, félénk dicsérni még,
az arca savanyú, de nyelve csettint olykor.
Ne félj, Edward király, nem síri tartomány ez,
a csöndje nyugalom. De hallgatása is van:
gyakran magas a ló, amelyről lekiáltasz,
s a nép saját mezőin érzi magát tilosban.
Szó vámszedője vagy! Kevély hivatalokban
pisszegsz még sokhelyütt, dolgod nem értve jobban,
mint megvett légiós, ki célba lő parancsra,
s odatalál vakon, akarva nem akarva.
Puskádba ujjaid riadt görccsel fogóznak,
mindegy, kinek terít a tűz, mi az irány,
a célod egy csupán, akár a zsoldosoknak:
hogy ujjad ott legyen a puska ravaszán!
Tíz éve durva seprőd padlásokat söpört le,
megvádoltad viharral, kik szelet se vetettek,
s most ember-majmoló, új arcodat felöltve
leges-leghangosabban ujjongsz az új szeleknek!
Átellenben veled izzásba fog a régi
világ salakja is, lám, újra bátor égni,
a hűltnek hitt hamu most parázslani kezd,
s fertőző füstgomolyt árasztva sistereg.
Sikamlós csápjait összedörzsölve jár-kél
a dohos kor nehány rút pincebogara,
a bukott szolgabíró nem adná félvilágért,
hogy tanácselnökökre jár most a rúd, haha!
S e kettős zaj között – két zengő sín zajában –
a talpfa-nép feszül, vas-sínpárt tartva fent,
acél visong a fán – s csak szú perceg a fában.
Mindig vasé a zaj. Mindig fáé a csend.
Hazajöttem! A békét elrúgom, mint kutyát,
otthonok melegét, Cigány elém ne hozd most!
Nehogy alkudni hívjon a békés némaság,
s dühöm csönddel cseréljem, mint egyezkedő boltos.
(1962)
BALLADA AZ ELKÉNYEZTETETT IFJÚSÁGRÓL
A múlt viharát – gyakran csontig-ázván –
kiállni néktek nem volt egyszerű,
de a jövőt nekünk is csak szivárvány
jelzi ma még, hisz odébb a derű.
Szívünk komoly, ha nem is keserű.
Bár jó nekünk: vihar többé nem üldöz,
de lám, még a mi helyzetünk sem üdvös.
S kik a viharban sérülést szereztek:
úton-útfélen azt vágják fejünkhöz,
hogy mi vagyunk az elkényeztetettek.
Való igaz: a múlttal összevetni
nevetség volna ezt a kort ma már,
(hisz nem bolond málé után epedni
kit asztalához rántott csirke vár!)
S ha ajtónkon a gond is be-bejár?
Panaszunk illetlen, rendellenes.
(Ne duzzogjon, ha kozmás a leves
olyan, ki kész ebédhez érkezett meg…)
Tőlünk csak a hurrá természetes,
Mert mi vagyunk az elkényeztetettek.
A nősüléssel évekig kivárunk,
pártában fogy aránk legszebb kora,
s ha végre a lányt elvesszük: lakásunk
tengernyi pénzért vízcseppnyi szoba.
Nem szülhet asszonyunk, mert nincs hova.
Szűk lett – miként kinőtt kabát – a város,
sok cérna kell még az újjávarráshoz,
mi értjük ezt: lakbért adunk s türelmet.
De hiába is mennénk a tanácshoz,
Mert mi vagyunk az elkényeztetettek.
(Már hallom is a tenger ellenérvet:
„mi is így kezdtük”, „kis ügyek a még
erőnk-nyelő mammut-gondokhoz képest”,
„nagyon igényes ez a nemzedék”.
Hűha, de pontos, helytálló beszéd!
De mért szabály, hogy úgy kezdjük, miként ti?
Csak előbbről lehet előbbre lépni,
s – ha nem piszkálna gondja „kis ügyeknek” –
több nagy munkával tudnánk szembenézni
s akkor se lennénk, „elkényeztetettek.”)
Tizenhét évig töltöttük serényen
tudás-borral – kikénezett fejünk,
s nagy polcra téve néhol még kevélyen
üres hordófej kong ukázt nekünk.
(Nem lenne lassan helyén a helyünk?)
A világosság egyidős a renddel:
tizenhét éves. Aszú-értelemmel
volt hát idő betelni minden fejnek.
Ám kit sokszor leszóltak – szólni restell …
(Ja, mi vagyunk az elkényeztetettek!)
Herceg, nincs nálunk hívebb katonád itt,
e had bársony-sátorlapot nem áhít,
jól tudjuk: harca tenger még a rendnek.
Csak ne halljunk dobhártya-szakadásig,
Hogy mi vagyunk az elkényeztetettek.
(1962)
JAJ, MIT TEGYÜNK OLYANNAL?
Jaj, mit tegyünk olyannal, aki a barikádok
tetején vas-időkben mellét kitárva állott,
hűsége rabjaként átlábalt tűzfolyón is,
s sziszegve jár nyomában a vipera-golyóbis?
Aki a győzelemtől méltán megittasodva
lépett – vezetni – rendelt – kisebb-nagyobb oromra,
és ott, a napba nézve, megrészegült fényben,
s korbácsnyéllé silányult a zászlórúd kezében?
Körötte közlegények tették tovább, mi kellett:
bányásztak, esztergáltak, földbe magot vetettek,
s parancslesőn figyeltek, vigyázva, szinte félve
a hideg hősszoborrá merevedett vezérre,
s bronzalakján keresztül lassan gyűlölni kezdték,
miért a tűzbe gázolt, miért vérzett: az eszmét.
Magas hegyeink ormán nem szobor: ember áll már,
ki ott is küzdve fárad, nemcsak a barikádnál,
de apróbb dombjainkon bizony áll még a bálvány,
öklét a mélybe sújtva, arcát a napba tárván,
értünk hullatta vérét, értünk a tűzbe ment el,
kemény korban kemény volt – jaj, mit tegyünk ilyennel?
Vérét ontotta értünk? Öntsünk új vért erébe!
Miattunk tűzbe gázolt? Lopjunk tüzet szívébe!
Bronza bőrré puhuljon, éljen, mozogjon újra,
kezek után kutasson dorongra-fagyott ujja,
ne várja meg, hogy egyszer úgy járjon, mint a többi
hogy a nép kényszerüljön volt hősét félrelökni…
(1962)
