Baróti Szabó Dávid: Születésem napjára
Szent György havának tizedik napját megint
Elértem, és ővéle hatvannégy tavaszt.
Hogy űzik egymást! melly hamar futnak az üdők
A semmiségnek tengerébe! benne van
Az, amit éltem. Halni kezdődtem, mihelyt
Kezdődtem élni. Nem maradt sem jó s gonosz
Cselekedetimnél más egyéb. – Nagy Alkotóm!
Töröld el ezeket: fel ne gyűjtsd rám, érdemem
Szerint, haragodat! Vallyon érek-e több tavaszt?
Vagy már utolsó lessz ez? A tündérkedő
Világ miattam ellehet: csak megvetést
Várhat fejére tőllem. Ő reményemen
Erőszakot tett, s elevenen temetőre vitt.
Félhólt vagyok már: élni, halni nem tudok. –
Ti gyenge zefirek, írt ugyan kötöztetek
Minap sebemre: de fog-e hasznot hajtani?
A puszta hír is melly öröm vala! hát ha még
Megtellyesednék! Újra képzelem magam
Születni, ha feláll a ledöntött társaság.
Oh! igaz-e hírmondástok? Én nektek fejér
Bárányt öletnék: s vélle már adós vagyok,
Ha megleendőt súgtatok szomjuhozó
Füleimbe. – Melly tapsolva költözném kegyes
Atyám ölébe vissza! fényes trónokért
Fel nem cserélném. – Üss az hosszas tél után,
Üss, bóldog óra, hozd fel a vidám tavaszt!
