Jöjjön Bella István: Fénylik a nyár verse.
Nyár van, hogy zúg a nyár, a nyár,
harangok konganak a nyárban,
de fehér törzsén már sír a bogár,
s a fűrész foga fölsír a fában.
Ifjúságom, szerelmeim,
mind, mit föléltem én magamtól,
játszik, susog – hányféle szín –
az ezer tükrű, szájú falombon.
Csobban és lassan gyűrűzik
a levegő, mintha a hűsben
hal úszna el, sugár tűnik
a súlytalan levélsűrűben.
Fény, fény és fény. Mintha a nyár
hajával fonná be a földet,
s az, mint a léghajókosár
vinne, szállana egyre följebb.
Fény, fény és fény. Mintha mohok,
finom szájak szőnék át testem,
legyen egy sejt, ha zuhanok,
s ne kelljen nagyon mélyre esnem.
Fénylik a nyár. Gyöngy és homály,
tán azért gyönyörű, mert látom,
addig talán, amíg megáll
a szem a moccanatlan szájon.
Nyár van, hogy zúg a nyár, a nyár,
harangok konganak a fában,
de fehér törzsén már sír a szám,
s a fűrész foga fölsír a számban.
