A versek oldala
Fekete István: Nyár végén Az árokparton elnyűtt gyalogút És az erdőkben Augusztus seper, A domboldalon avult fű lapul S némán búvik a csattogó eper. A patak szélén sárga liliom, Virágán kopott, fényes poszméhek, A buzogány a víz tükrét nézi, S a mélyben magasságát az égnek. S alkony ha jön, a nád alig zendül, Barna szántásban […] Olvass tovább
Jöjjön Gazdag Erzsi: Vers az óvodáról verse. Olyan ez az óvoda, mint egy mese-palota csupa dal, csupa vers csupa játék. Énekel itt valahány kicsi fiú, kicsi lány. Ha lehetne még én is ide járnék. Óvó néni úgy szeretne: anyám helyett anyám lenne. Sose sírnék, sose rínék, egész nap csak énekelnék. Olvass tovább
Jöjjön Csoóri Sándor: Dióbél bácsi verse. Ki lakik a dióhéjban? Nem lakhat ott bárki, Csak Dióbél bácsi. Ha rácsapsz a dióhéjra Kinyílik a csontkapuja És cammogva előmászik Vén Dióbél bácsi- Csak a szádat Tátsd ki! Olvass tovább
Sokak szerint ez Zelk Zoltán legszebb verse – íme a csodás költemény. Zelk Zoltán „Sirály” című verse mélyen szimbolikus alkotás, amely sokak szerint a költő legszebb művei közé tartozik. A vers sötét képei és ismétlődő motívumai olyan belső utazást tárnak elénk, ahol az idő múlása, a hiány, és az örök várakozás uralkodó elemek. A halott […] Olvass tovább
Kányádi Sándor: Aki fázik Aki fázik, vacogjon, fújja körmét, topogjon, földig érő kucsmába, burkolózzék bundába, bújjon be a dunyhába, üljön rá a kályhára – mindjárt megmelegszik. Olvass tovább
Rónay György: Nyári zenekar Eredben ellankad a vér, a nap sziszegve csap le rád. Ó, zengő sugarak! a sejtjeidben meglapul a világ, csattan a víz és sárgán bugyborognak a nyári trombiták. A parton egy lány áll, a teste most megfeszül, mint a húr, zizegő derekán a szerelem sikoltozik vadúl, remeg és lüktet és dorombol és […] Olvass tovább
Kányádi Sándor: Téli fák Udvarunkon, ablak alatt Álldogál egy fura alak? Hóból van a keze, lába, Fehér hóból a ruhája, Hóból annak mindene, Szénből csupán a szeme. Vesszőseprű hóna alatt, Feje búbján köcsögkalap. Olvass tovább
Jékey Aladárnak Én itt vagyok, akarva, nem akarva, A végtelen vetett a véges partra. Fekszem aléltan a sivár fövenyben És az óceán himnuszait zengem. Anyám, a tenger apadt, s itthagyott, Kinek mi köze hozzá, ki vagyok? Gazdátlan, üres ház, mire se jó, Csak eldobni, vagy eltörni való. Apály s dagály közt, így, időm mulván, Várom, […] Olvass tovább
Szabó Lőrinc: Nyári utazás Nyár, dél, fény. Ég és föld: parázs, minden perc egy-egy baltacsapás: kábító fénybalták alatt izzadva csörtet a gyorsvonat. Ez jó nekem – – Óh, nem, ez is kevés: engem a Tűz vad lelke visz és old szét, hogy csupa láng legyek s elkapjam a menekülő egeket. Én tűz vagyok, érzem, oly […] Olvass tovább
Nemes Nagy Ágnes: Fák Tanulni kell a téli fákat. Ahogyan talpig zúzmarásak, mozdíthatatlan függönyök. Meg kell tanulni azt a sávot, hol a kristály már füstölög, és ködbe úszik át a fa, akár a test emlékezetbe. És a folyót a fák mögött, vadkacsa néma szárnyait, s a vakfehér, kék éjszakát, amelyben csuklyás tárgyak állnak, meg kell […] Olvass tovább
Benedek Elek: Bújócska Nagyapóka lelkem! Mi baj, gyöngyvirágom? Nézze ezt a képet! Látom, lelkem, látom. Nem is csudálkozik, lelkem nagyapókám? Hát min csudálkozzam, édes kis fiókám? Látott-e már maga ilyen nagy virágot? No, mondja már, lelkem, ugye, hogy nem látott? Hát bizony, Évikém, ekkorát nem láttam, Pedig már Kisbacont ezerszer bejártam. Hát e kis gyerekek […] Olvass tovább
Nagy László: Dióverés Elsuhogott az a füttyös sárgarigó délre. Sárgul az árva diófa zöld terebélye. Levelek lengnek, akár a színarany rigó-szárnyak, elszállnak ők is a szélben puszta határnak. Áll a diófa, és érett kincsei válnak tőle: szellő ha bántja az ágat, buknak a földre. Szaporább kopogás, csörgés támad, ha jön az ember, s bottal az […] Olvass tovább