A versek oldala
Jöjjön Pilinszky János – Fabula verse. Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy magányos farkas. Magányosabb az angyaloknál. Elvetődött egyszer egy faluba, és beleszeretett az első házba, amit meglátott. Már a falát is megszerette, a kőművesek simogatását, de az ablak megállította. A szobában emberek ültek. Istenen kívül soha senki olyan szépnek nem látta őket, mint ez […] Olvass tovább
Jöjjön Juhász Ferenc: A sejtelem harangjai verse. Istenem fogj meleg szádba, hogy ne legyek olyan árva, hogy ne legyek olyan árva. Nem hittelek, most se hiszlek. Meg nem öllek, meg sem eszlek. Hő-áramok feléd löknek. Kellene már, hogy te fogj meg, piros nyáladban forgass meg, elevenen ropogtass meg. Hogy ne legyek olyan árva sírnék szád […] Olvass tovább
Jöjjön Pilinszky János – Impromptu verse. Össze-vissza csatangolok hónapok óta szakadatlan, öldöklő, édes napszurás kínoz, kápráztat éjjel-nappal. Honnét e sok-sok látomás? A víz felől kifordul éppen, tündökletesen fiatal, lebeg a hirtelen sötétben, a part fele csap mosolya. Tüzet fog messze pár vitorla. Merőleges déli meleg zuhog a szétszórt kabinokra. S a részletek, a kicsiségek! Egyszál […] Olvass tovább
Jöjjön Áprily Lajos Hóban verse. Az erdőszélen lopva róka jár s csapásvégén havas bozótba fordul. Mint holt kastélyon bűvös mese-zár, a jó a sí alatt halkan csikordul. A köd mögül rekedten szól a „kár”, jeges bajusszal ballag a favágó; az útnál megváltó napokra vár s vércseppeket hullajt a kecskerágó. Felborzolt tollal ül a hím-pirók, hózúzmarát […] Olvass tovább
Jöjjön Tóth Árpád: Szédület verse. Hogy is volt csak? A fáradt, bús öt érzék, Öt halk rabszolgám, ernyedten pihent, A színek selymét és a hangok ércét Elejtették. Sötét volt. Tiszta csend. Homályosan, mint félálom lidércét, Még sejtettem a süllyedő jelent, Egy kósza inger jött, de már nem érzék, Felfogták még, s nem tudták, mit jelent. […] Olvass tovább
Jöjjön Pável Ágoston: A mindenség csodája verse. El, el nézem néha, néha mint úszik a hold ezüstös karéja a sápadt langyos égi vizeken. És elmélázom, ott fönt roppant világok kergetőznek titkos, engedelmes pórázon vak végtelenségből vakabb végtelenbe futnak töménytelen napok. S nincs kezdete és nincsen vége a csillagporos, végzetpatkós útnak, Ott fent kavarog, omlik száz […] Olvass tovább
Jöjjön Babits Mihály: Magamról verse. Nel mezzo… No s megvagyok már. Lettem ami lettem, sötét bár s néha könnyekig hasonlott: hiába! csöpp szőlőszemnek születtem, mely a nagy naptól édesedve romlott. Hány rossz madár vas-csőre vítt felettem, szememet tépve, (e parányi gyomrot, amelybe annyi fényt mohón föl-ettem), míg vére könnyé édesedve omlott. Rossz végzet tölté fürtömet […] Olvass tovább
Jöjjön Babits Mihály: Széchenyi verse. Szegény, lankadt lelkek, hova, hova csúszunk? Csak lefelé csúszunk, föl már sohse kúszunk uj idők árjával tehetetlen úszunk, régi partjainktól aggódva bucsúzunk. Régi nagy ujítónk, más ujító voltál harcod áldozat volt és eszményed oltár, eveződ viz ellen, ajakadon zsoltár tártál uj csatornát, hogy folyjon a holt ár. Hogy ne legyen […] Olvass tovább
Jöjjön Baranyi Ferenc: A nyolcadik ajtó verse. Kékszakállú, én adom most: íme, itt a nyolcadik kulcs. Csak belülről nyitja ajtód, mely saját magadra tárul, nem torzíthat már a fény, mely rólam visszaverve rádhull – nem vagyok már. Tűnhetsz annak, ami vagy – s nemcsak lehetnél. Senki sem lát, csak a nyirkos várfalak közé rekedt éj. […] Olvass tovább
Jöjjön Illyés Gyula: Testvérek verse. Három nap néztem volna csak szemed árnyékos völgyét, szemöldöködet, a pillák sűrű sását, mely között az eleven kis vadvíz incseleg, villantja fényét, fürge terveit, síkos halacskák szökdeléseit – Három nap néztem volna hallgatag az egyiket, aztán a másikat. S töltöttem volna három új napot csak nézni némán a lágy hajlatot: […] Olvass tovább
Jöjjön Csukás István: Annyiszor játszottam a boldogot verse. Annyiszor játszottam a boldogot, most végre boldog lehetnék – nyugtalanul figyelem magamat, vajon mi hiányzik még, mi hiányzik és honnan hiányzik, a világból-e vagy belőlem, hogy miért nem csurran a méz, fanyarul megért szőlőszem; vagy nincs is, csak a mesében, elkopott idegeket simogató szép hazugság, kábítószer, és […] Olvass tovább
Jöjjön Juhász Gyula: Gyorsírás verse. Ó mennyi ige, mely örökre elszállt, Bár üdvösséges híreket hozott, A csillagok közt hasztalan lebeg már Míg gyilkol, gyújtogat sok átkozott! A Ganges mentén csöndben és magányban Egy bölcs királyfi hangja éjbe ment S a Genezáret partján holdas árnyban Szavak köszöntötték a végtelent. Ó írjátok a szárnyaló igéket, Hogy a […] Olvass tovább