in

Csokonai Vitéz Mihály: Az estve

Jöjjön Csokonai Vitéz Mihály: Az estve verse.

A napnak hanyatlik tűndöklő hintaja,
Nyitva várja a szép enyészet ajtaja.
Haldokló súgári halavánnyá lésznek,
Pirúlt horizonunk alatt elenyésznek.
Az aranyos felhők tetején lefestve
Mosolyog a híves szárnyon járó estve;
Melynek új balzsammal bíztató harmatja
Cseppecskéit a nyílt rózsákba hullatja.
A madarkák meghűlt fészkeknek szélein
Szunnyadnak búcsúzó nótájok rendjein.
A kis filemile míg magát kisírta,
Szomorún hangicsált fészkén a pacsirta.
A vadak, farkasok űlnek szenderedve,
Barlangjában belől bömböl a mord medve. –
Ah, ti csendes szellők fúvallati, jertek,
Jertek füleimbe, ti édes koncertek;
Mártsátok örömbe szomorú lelkemet;
A ti nyájasságtok minden bút eltemet.
Lengjetek, óh kellő zefirek, lengjetek,
Lankadt kebelembe életet öntsetek!
Mit érzek?…míg szólok, egy kis nyájas szellet
Rám gyengén mennyei illatot lehellett.
Suhogó szárnyával a fák árnyékinál
Egy fűszerszámozott theátromot csinál,
Melybe a gráciák örömmel repűlnek,
A gyönyörűségnek lágy karjain űlnek;
Hol a csendes berek barna rajzolatja
Magát a hold rezgő fényénél ingatja.
Egyszóval, e vídám melancholiának
Kies szállásai örömre nyílának.
Késsél még, setét éj, komor óráiddal,
Ne fedd bé kedvemet hideg szárnyaiddal:
Úgyis e világba semmi részem nincsen,
Mely bágyadt lelkemre megnyugovást hintsen;
Mikor a világnak lármáját sokallom,
Kevélynek, fösvénynek csörtetését hallom,
Mikor az emberek körűltem zsibongnak,
S kényektől részegen egymásra tolongnak.
Bódult emberi nem, hát szabad létedre
Mért vertél zárbékót tulajdon kezedre?
Tiéd volt ez a főld, tiéd volt egészen,
Melyből most a kevély s fösvény dézmát vészen.
Mért szabtál hát határt önfiaid között;
Ládd-é már egymástól mind megkülönözött.
Az enyim, a tied mennyi lármát szűle,
Miolta a miénk nevezet elűle.
Hajdan a termő főld, míg birtokká nem vált,
Per és lárma nélkűl annyi embert táplált,
S többet: mert még akkor a had és veszettség
Mérgétől nem veszett annyi sok nemzetség.
Nem volt még koldúsa akkor a törvénynek,
Nem született senki gazdagnak, szegénynek.
Az igazságtévő határkő és halom,
A másét bántani nem hagyó tilalom
Nem adott még okot annyi sok lármára,
Mert az elégség volt mindennek határa.
Nem állott volt még ki a kevély uraság,
Hogy törvényt hallgasson tőle a szolgaság;
S rozskenyérhéjból is karácsonyja legyen,
Hogy az úr tortátát s pástétomot egyen.
Nem bírt még a király húsz, harminc milliót,
Nem csikart ki tőlük dézmát és porciót,
Melyből boldogokká tudja őket tenni,
Azaz tonkin fészket legyen miből venni.
Nem bújt el a fösvény több embertársától,
Hogy ment legyen pénze a haramiától,
Akit tán tolvajjá a tolvaj világ tett,
Mert gonosz erkőlccsel senki sem született.
Nem is csuda, mert már a rétek árkolva,
És a mezők körűl vagynak barázdolva;
Az erdők tilalmas korlát közt állanak,
Hogy bennek az urak vadjai lakjanak;
A vizek a szegény emberekre nézve
Tőlök munkált fákkal el vagynak pécézve.
Te vagy még egyedűl, óh arany holdvilág,
Melyet árendába nem ád még a világ.
Te vagy még, éltető levegő! amelyen
Indzsenéri duktus nem járt semmi helyen.
Téged még, óh legszebb hangú szimfónia,
Ingyen is hallgathat minden emberfia:
S titeket, óh édes erdei hangzások,
Hallhatnak a szegény pásztorok s munkások:
Mikor a mesterség gyáva hangjainál
A kényes nagyvilág fárasztó bált csinál.
Óh, áldott természet! óh csak te vagy nékem
Az a tetőled nyert birtokom s vidékem,
Melynek én örökös főldesura lettem,
Mihelyt teáltalad embernek születtem.

Köszönjük, hogy elolvastad Csokonai Vitéz Mihály költeményét.

Mi a véleményed Az estve írásról?

Írd meg kommentbe!

Szólj hozzá! Várjuk a véleményed!

Weöres Sándor: Bogár

Szabó Lőrinc: Testem