Petőfi Sándor versei mindig különleges helyet foglalnak el a magyar irodalom világában. Az „Erdőben” című költeménye egy olyan belső utazásra hív, ahol a természet szépsége és a csendes elmélkedés találkozik. A költő egyszerre fest meg egy békés erdei jelenetet és hozza felszínre a mélyen elrejtett érzelmeket, melyek az olvasót is magukkal ragadják. A vers sorai az elmúlás, az emlékezés és a beletörődés gondolataival játszanak, miközben egy természetes, mégis megrázó harmóniát teremtenek a táj és az emberi lélek között.
Jöjjön Petőfi Sándor: Erdőben verse.
Sötétzöld sátoros
Erdőben járok.
Kevély tölgyfák alatt
Szerény virágok.
A fákon madarak,
Virágon méhek.
Ott fönn csattognak, itt
Lenn döngicsélnek.
Nem rengedez sem a
Virág sem a fa;
Hallgatják a zenét
Elandalodva.
Vagy alszanak talán?
Elszenderedtek?…
Megálltam én is és
Mélán merengek.
Merengve nézek a
Patak habjára,
Melynek nyílsebesen
Rohan le árja;
Fut, mintha kergetné
A felleg árnyát,
A fellegét, amely
Fölötte száll át.
Ekként kergettelek,
Ifjúi vágyak!
Árnyak valátok, el
Nem foghatálak – –
Menj, menj, emlékezet!
El is feledtem,
Hogy e magányba én
Feledni jöttem.
