Gyurkovics Tibor versei – ezeket érdemes elolvasni
Gyurkovics Tibor: Iskola nyitogató
Iskola, iskola,
ki a csoda
jár oda?
A takács a kovács,
a kőműves meg az ács,
a kardjával odajár
kese lovon a huszár!
Itt tanulta meg az á-t
és a matematikát,
itt tanulta meg az ó-t,
mennyi szálat fon a pók.
Itt tanulta meg az í-t,
hogy a rózsa kivirít,
hogyan írja le az ú-t
s a Dunántúl csupa púp,
pörögtek az ő-k, az ű-k,
mint a fényes köszörűk.
Itt kezdte a hóember,
jaj de szép a december!
Itt sütötte meg a pék
a legelső kenyerét,
itt tanulta meg a csősz,
mikor sárgul meg az ősz,
minden ember itt tanulta
meg, hogy mennyit ér a munka,
á-t is, b-t is, c-t is,
itt tanulok én is!
Kinyújtom a kezemet,
ha ugyan elérem
a kilincset, s bemegyek
pirosan, fehéren,
körülöttem karikában
kürtös-fürtös kobakok,
itt tanult meg a halász is
készíteni csónakot,
itt tanulta meg az á-t
és a matematikát,
itt tanulta meg az ó-t,
hogyan kötik a csomót,
meg a d-t, meg a t-t,
emberek becsületét!
Gyurkovics Tibor: Arc
Bejön egy arc és nem megy többet el.
Egészen behajol a képbe.
Tapogatózó ujjunk alatt ver
a homlok érverése.
Nem gondoltuk, hogy ez lesz az az arc.
Nem néztük jól meg az ablakkeretben.
De tarkójára tűz a nap
és értjük őt már egyre fényesebben.
Nem gondoltuk, hogy ez lesz az az arc.
Szabálytalan az orra, szája,
de közelebb jön és pontosan
kirajzolódik minden vonása.
Mert hátulról kap megvilágítást,
hogy fölragyogjanak könnyű ujjai.
Bejön, leül, levetkezik.
És nem tudjuk már elbocsátani.
Gyurkovics Tibor: Csoda
Én látom őt – és ő lát engem
valami tükörszerelemben
én benne – ő bennem ragyog
egyedül és ketten vagyok.
Gyurkovics Tibor: Feleselő
Tudod, hogy mi a szerelem?
– hogy vele igen – Vele nem
Hogy mi a tűzbocsátkozás?
– csak ő legyen és senki más
Az utcán meg sem ismerem
– még szemhéját is szeretem!
Minden mozdulata hamis!
Mosolya, csókja – Akkor is!
Torkomig ér gyűlöletem:
senkivel se – Vele igen!
És kerülöm és megvetem
és átkozom – és szeretem!
Őrült vagyok és lángolok
karjában – mint a csillagok.
Gyurkovics Tibor: Hajnal
A nap aranyos karikája
sugaraz rá nagy sisakot
karját kinyújtva a tájba
mint hajnali fáklya, lobog.
Lesem, idejössz, ideérsz-e
a fák közt? Rajz a vizen
cikázik az árnya, a lépte
hogy sajdul és fáj a szivem!
Ne siess, ne siess, de szeretlek!
Tudod-e, hova érsz, te leány?
Itt zúgnak estente a vermek
itt hullik a fűzfa reám.
A sípjaim is szomorúak
az ünneplőm fekete
ősszel madarak raja krúgat
és csontos a férfi keze.
Csak a fejsze villog a vállon
a melledet hó födi el
és nappal oly nagy a magányom
hogy estére nem birom el.
Gyere már, gyere már, ideérsz-e?
Sugaras kicsi énekesem
kapaszkodj nyírfa-levélbe
azon érsz ide szélsebesen!
Szeretlek. Gyöngyöm a gyöngyöd
Tiéd a sóm, kanalam
mezítlen kell idejönnöd,
hogy rádadjam, ami van.
Rádadjam ruhául a tájat
s a bíbor nagy hegyeket
el kell, hogy bírja a vállad
mindent, amit szeretek.
Örökké hordjad a házam
csiga fel, csiga le, ez az út
és én adok Néked majd három szivet
falevél-alakút!
Szeretlek, jobban a szélnél
mi öleli hosszan a fát
szeretlek, mintha Te élnél
helyettem egy életen át.
Gyurkovics Tibor: Isten választottja
Akit az Isten rendel
azt soha ne engedd el
fogd a kezét, a lábát
a fenekét, a bokáját –
abba mindig kapaszkodj
ha lerúg is, ragaszkodj
nézd a fogán a fények futását
szemöldökének varázsát
este hatkor
hogy milyen nagy ilyenkor
lesd a körmei ívét
hogy kikaparják ismét a szemed
hogy ne lássad az elárultatásod.
Föltündöklő nyakát nézd, ahogy sohase másét
becsapva és szelíden, ahogy rendeli Isten.
Mindent megér a szobája, a melege, a mohája
a dunyhája, az ágya, az összerándulása
a bőre reszketése, a beleegyezése
a bögye, a bibéje, a pihéje becézve.
Mindent megér, ha Isten elrendeli
egyetlen és szűzi szerelemnek
akit csak Neked enged… azt soha el ne engedd
legyen kicsike, mulya, vagy leány elárulva
akit az Isten enged, az legyen a szerelmed…
Gyurkovics Tibor: Lány-szerelem
Nagyon meggondolandó
kivel fekszel egy ágyba
milyen az ottelója
milyen a muskotálya
milyen legyen a padló
milyen legyen a szék
mire az ember lánya
leteszi mindenét
a jersey blúzt a szoknyát
a bugyit kombinét
nagyon meggondolandó
milyen legyen a szája
a mosolya a bokája
a pihéje a bája
milyen legyen az utca
ami hozzá vezet
milyen legyen a város
a kert a kerület
lesz-e szemében őrült
lángolás amitől
fölgyullad a világ is
ha a lány nekidől
Nagyon meggondolandó
mert aztán ott a lány
magában a szobában
meztelenül csak áll
szedegeti a cuccát
gyönyörű rongyait
meztelen köldökével
világokat vakít
kapkodja visszavenni
a szoknyát a tüdőt
szapora lélegzését
milyen volt azelőtt
nagyon meggondolandó
kit hogy lehet szeretni
milyen legyen az arca
milyen legyen a szék
mire az ember lánya
leteszi mindenét
milyen az íze szája
emléke muskotálya
a poharában a bólé
az üvegében a sörlé
az asztalán a sercli
mert van ahonnan többé
már nem lehet magunkat
sohasem visszavenni.
Gyurkovics Tibor: Minden levél
Minden levél és minden alkonyat
neked babuskál, neked tartogat.
A föllobogó fényes nyári tűz
forróságával az ajkadba űz.
Szádba, szívedbe, fogaid közé:
örömmé égjek, váljak derűvé.
Neked emel az ég fölé a táj:
örömmé érik bennem a határ,
hogy fölragyogjak neked mint a nap
neked tartogat minden alkonyat,
neked babuskál mindegyik levél,
amely szerelmes ujjaidhoz ér,
ha végül végig egy leszek veled:
szerelem-nyár, szerelem-őrület
láng legyen testünk és láng a ruhánk,
ahogy maga az isten szabta ránk…
Gyurkovics Tibor: Péntek
Elvétem már a tárgyakat. A lényeg
elsikkad már a télből és a nyárból,
az azelőtt okosra nézett képek
hada most semlegesen vádol.
Az azelőtt fölépített varázshegy
most egycsapásra össze-vissza omlik,
s én így maradok véglegesen már egy
betört világban és sorsom csomóit
ki nem bogozva, ostobán, hanyatt,
csak azt érzem, arcomra folyik lényed,
akár a nap, a viasz és a lényeg,
a csak bámulom az üres tárgyakat.
A látványt ölte meg bennem szemed.
Nem tudok látni, mióta rám néztél,
csak azt, ami testedből föllebeg,
izgalmas fákkal lett tele a légtér,
de belső fákkal, mik úgy nőnek egy
hatalmas tájon, hogy az meg se látszik,
zsúfolásig tele vagyok veled
és nézlek, nézlek a megvakulásig.
Tapogatom az arcod. Ez az arc.
A végtelen. A minden arcok arca.
Nem látom már, csak amit te akarsz,
az ölelés zsákjába vagyok varrva,
ezer öltéssel a húsomba szúr
minden kis izmod, mint a tű.
Mi szorít össze veled ily vadul?
Szeretlek. Olyan egyszerű.
Olyan közel vagy, hogy tested szöge
egész a szemgolyómat éri,
fordulnék, törnék kifelé,
de arcod elől nem tudok kitérni,
el nem fordíthatom a fejem,
a szemben-lét fáj, kínzó, gyáva helyzet,
az arcomat szorítja a kezed,
hogy ordítani tudnék – s csak szeretlek.
Üvölt a táj. Mert elhagytam teérted,
elhagytam árnyait és szögeit.
A boldogság. Holnap jön péntek
és testemet testedre szögezik.
Már lélegezni sem tudok. Merev
pupillámat az egekre szögeztem,
belém fúródtál, mint hegyes üveg,
s én csüngök csak ezen az egy kereszten.
Következik a végső Golgota.
A kicsike, a helyi, az egyéni,
mert kinek-kinek meg kell halnia
ahhoz, hogy e világon tudjon élni.
Következik az önfeláldozás.
A látványtalan és őrült alázat,
míg fölhasítja bőrödet a nyárs,
a test pedig vergődik, mint az állat.
És megreped a hegy. Csorog a vérünk,
az üres éjben elhasad karunk.
Csak az válthat meg, aki meghal értünk,
s csak azt válthatjuk meg, kiért meghalunk.
Gyurkovics Tibor: Száj
Már nem tudom, hogy miért szeretlek
de azt azért tudom: nagyon.
Most hát reád rakom a terhet,
szempilláidra a szerelmet,
a mellkasodra, a szívedre,
a vállaidra, s úgy hagyom.
Gyurkovics Tibor: Te – folyosó
( Salfedi bohócmester dala )
Magányod végeérhetetlen
folyosóján csak mint a vak
madár röpülök szárnyszegetten
akárhogyan de lássalak
ezerszer is nekiütődöm
a falaidnak önmagad
leghomorúbb gyermekidőkön
fönnakadt zátonyainak
beléd ütközöm aki egyre
– szemem és szárnyam fölsebezve –
közelebb vagy és távolabb:
hogy megértsem az isteni
fényben-falakban mint a vak
hogy nem tudom megérteni.
Gyurkovics Tibor: Utolsó levél
Feküdj a vízre,hagyd magad sodorni,
mint folyóban a sárga falevél,
minek ereje óriás folyónyi,
miközben pihe-módra alig él.
Simulj a vízre, élj vízszintesen, hogy
ne látszódjék belőled semmi sem,
amíg a nyár arany ereje elfogy,
ő csak lebeg a végtelen vizen.
Suhanj vele – nem kell kirajzolódni,
nem kell pörögni, zúgni – lenni kell,
az Isten kezéből kiejtett holmi
a bőr levélerezeteivel.
A fa emléke borul, mint az árnyék
a hömpölyödő hűs folyón föléd,
nagy koronája biztat egyre: szállj még,
röpülj, suhanj, kitárva vár az ég!
Ne higgy neki. – Nem fa. Te a levél vagy,
mit üzenetül írott valaki,
amit kifog a parton, ha elég nagy
lesz majd a csönd, egy másik valaki.
Ki írt? Kinek? A betűk elmosódnak?
Kibetűzi őket az alkonyat?
Ne gondolj véle, magad megadón hagyd,
hogy fújja a szél levélarcodat.
Az út a fontos, mi magába fogja
a célt, ami Isten szívében él,
simulj a vízre, magad megadón hagyd,
hogy fújja levélarcodat a szél.
Gyurkovics Tibor: Világ csudája
( Salfedi bohócmester dala )
Azt hittem, hogy világ csudája vagy,
őrjöngés, álom, nyíló végtelen,
ma azt tudom, hogyha nem vagy velem,
nem vagyok, nem játszom, nem létezem,
felhők fehérje a szemembe fagy.
Azt hittem… Mit? Hogy meghalok teérted.
Mint a végsőkig űzött angyalok.
Ma azt tudom: szívemre térdel térded,
és fuldoklom, ha látom szemfehéred,
és nem meghalni – élni akarok!
Úgy fúj a szél – hiszen most március van –
hogy elrepül a szájam, a kezem,
és a testünkben nyíló tereken
csak vonítok és verejtékezem
ebben az istentelen márciusban.
Zseni, az vagy, kölyöknyi és libányi,
végül is zseni vagy és liba vagy.
A szerepedet könnyű kitalálni:
Azt hittem, hogy a világ csudája vagy,
de annál sokkal fontosabb.
