Aranyos szerzeményeket szedtünk össze a kis jószágokról. Vannak köztük olyan költemények, amelyeket biztosan ismersz, de van olyan is, amely kevésbé ismert, mégis nagy élmény lesz elolvasni!
Íme a Kedves versek az állatokról összeállításunk!
Petőfi Sándor: Anyám tyúkja
Ej mi a kő! tyúkanyó, kend
a szobában lakik itt bent?
Lám, csak jó az Isten, jót ád
hogy fölvitte a kend dolgát!
Itt szaladgál föl és alá,
még a ládára is fölszáll,
eszébe jut, kotkodákol,
s nem verik ki a szobából
Dehogy verik, dehogy verik!
Mint a galambot, etetik,
válogat a kendermagban,
a kiskirály sem él jobban.
Ezért aztán, tyúkanyó, hát
jól megbecsülje kend magát,
iparkodjék, ne legyen ám
tojás szűkében az anyám.
Morzsa kutyánk, hegyezd füled,
hadd beszélek mostan veled,
régi cseléd vagy a háznál,
mindig emberül szolgáltál.
Ezután is jó légy, Morzsa,
kedvet ne kapj a tyúkhúsra,
Élj a tyúkkal barátságba…
anyám egyetlen jószága.
Fazekas Anna: Öreg néne őzikéje
Mátraalján, falu szélén
lakik az én öreg néném,
melegszívű, dolgos, derék,
tőle tudom ezt a mesét.
Őzgidácska, sete-suta,
rátévedt az országútra,
megbotlott egy kidőlt fába,
eltörött a gida lába.
Panaszosan sír szegényke,
arra ballag öreg néne.
Ölbe veszi, megsajnálja,
hazaviszi kis házába.
Ápolgatja, dédelgeti,
friss szénával megeteti,
forrásvízzel megitatja,
mintha volna édesanyja.
Cili cica, Bodri kutya
mellé búvik a zugolyba,
tanultak ők emberséget,
nem bántják a kis vendéget.
Gyorsan gyógyul gida lába,
elmehetne az őzbálba,
vidám táncot ellejthetne,
de nincs hozzá való kedve.
Barna szeme bús-szomorún
csüng a távol hegykoszorún.
Reggel bíbor napsugarak
játszanak a felhők alatt.
Esti szellő ködöt kerget,
dombok, lankák üzengetnek:
„Vár a sarjú, gyenge hajtás,
gyere haza, gida pajtás!”
Könnybe lábad az őz szeme,
hej, nagyon is visszamenne,
csak az anyja úgy ne várná,
csak a nénét ne sajnálná!
Éjjel-nappal visszavágyik,
hol selyem fű, puha pázsit,
tarka mező száz virága
őztestvérkét hazavárja.
Ahol mókus ugrabugrál,
kopácsol a tarka harkály,
vígan szól a kakukk hangja,
bábot cipel szorgos hangya.
Várja patak, várja szellő,
kék ég alján futó felhő,
harmatgyöngyös harangvirág,
vadárvácskák, kékek, lilák.
Öreg néne megsiratja,
vissza – dehogy – mégse tartja,
ki-ki lakjék hazájában,
őz erdőben, ember házban.
Kapuig is elkíséri,
visszatipeg öreg néni,
és integet, amíg látja:
„Élj boldogul, őzgidácska!”
Lassan lépdel, csendben ballag,
kattan ajtó, zörren ablak,
onnan lesi öreg néne,
kisgidája visszanéz-e.
Haszontalan állatkája,
egyre jobban szaporázza,
s olyan gyorsan, mint a villám,
fenn terem a mohos sziklán.
De a tetőn, hegygerincen
megfordul, hogy búcsút intsen:
„Ég áldjon, rét, kicsi csalit” –
s mint a szél, eliramodik.
Nyár elröppen, levél sárgul,
lepereg a vén bükkfárul,
hó borul már házra, rétre,
egyedül él öreg néne.
Újra kihajt fű, fa, virág,
nem felejti a kisgidát,
fordul a föld egyszer-kétszer,
zörgetnek a kerítésen.
Kitekint az ablakrésen:
ki kopogtat vajon éjjel?
Hold ragyogja be a falut,
kitárja a kicsi kaput.
Ölelésre lendül karja:
kis gidácska meg az anyja
álldogál ott; beereszti,
szíve dobban, megismeri:
őzmama lett a kisgida,
az meg ott a gida fia.
Eltörött a mellső lába,
elhozta hát a kórházba,
hogy szemével kérve kérje:
gyógyítsa meg öreg néne,
puha gyolcsba bugyolálja,
ne szepegjen fiacskája.
S köd előtte, köd utána,
belevész az éjszakába.
Gida lábát két kezébe
veszi lágyan öreg néne.
Meg is gyógyul egykettőre,
felbiceg a dombtetőre,
s mire tölgyről lehull a makk,
a kicsi bak hazaballag.
Mátraalji falu széle,
kapuban ül öreg néne,
nincs egyedül, mért is volna?
Ha fú, ha fagy, sok a dolga.
Körülötte gidák, őzek,
látogatni el-eljőnek,
télen-nyáron, évről évre,
fejük hajtják az ölébe.
Falu népe is szereti,
kedves szóval becézgeti
öreg nénét, és azóta
így nevezik: Őzanyóka.
Piros pipacs, szegfű, zsálya
virít háza ablakába,
nagy köcsögben, kis csuporban
szivárványszín száz csokor van.
Egyiket Gál Péter hozta,
másikat meg Kovács Julcsa,
harmadikat Horváth Erzsi,
úttörő lesz valamennyi.
Vadvirágnak dal a párja,
énekszótól zeng a háza,
oly vidám a gyereknóta,
nevet, sír is Őzanyóka.
Mátraalján, falu szélén
lakik az én öreg néném,
melegszívű, dolgos, derék
mese őrzi aranyszívét.
Gidára vár sós kenyérke,
kalácscipó aprónépre;
egyszer te is légy vendége,
itt a vége, fuss el véle!
Csukás István: Egérmese
Dohogott az egér:
sosincsen friss kenyér!
Ahogy mondom, ezér
dohogott az egér.
A boltba bandukolt,
csukva volt az a bolt.
Ahogy mondom, úgy volt,
csukva volt az a bolt.
Végül is mit csinált?
Hát morzsát rágicsált!
Egyebet nem csinált,
csak morzsát rágicsált.
Gazdag Erzsi: Egy kis malac
Egy kis malac, röf-röf-röf,
trombitálgat: “Töf-töf-töf.”
Trombitája, víg ormánya
földet túrja, döf-döf-döf.
Jön az öreg, meglátja,
örvendezve kiáltja:
“Rajta, fiam, röf-röf-röf,
apád is így csinálja!”
Most már együtt zenélnek,
kukoricán megélnek:
“Töf-töf-töf-töf, röf-röf-röf-röf.
Ezek ám a legények!”
