in

Kosztolányi Dezső: A fal

Jöjjön Kosztolányi Dezső: A fal című verse.

Guy de Maupassant

Mind nyitva volt az ablak. A szalon
tüzes szemekkel izzott, mintha égne.
S táncolt a fény a réten, lombfalon,
a park felelt alant a lágy zenére.
S zsongott morajlón, a sötétbe, távol.
A zöld levél s a széna illatától
langy volt az éj, mint a meleg lehellet.
Megsimogatta a sok női mellet,
s a hús szagával elkeverte itt
a lanka és rét lanyha gőzeit.
Majd szétzilálta a lágy gyertyafényt,
hajillat és virágszag egybehaltak,
csak néha, az éj kósza árnyaként,
jött a tüzes égről egy hűs fuvallat
és csillagillatot hozott nekünk le.

Hallgattak a nők, ernyedetten ülve
és nézte harmatos, sötét szemük hőn,
mint duzzadoz vitorlaként a függöny.
S meglepte őket is egy édes álom:
utazni fönn a csillagóceánon.
Lágy gyengeség, heves szerelmi kényszer,
szeretni hévvel és beszélni mézzel,
fölfedni álmuk, mit szivük takar.
Dalos, szagos zenét játszott a kar;
az éj zenés volt, ütemes, fuvalmas,
távolba párjáért rükölt a szarvas.
Most a fehérruhás nők mind kimentek;
nem hallgatták tovább a muzsikát;
mert a sötét erdő fenyőin át
kikandikált, a táj kis dombja mellett,
az óriási holdgömb, vérben úszván.
És gömbölyűen mászott a tetőre,
magányosan bolygott az égi pusztán,
mint egy fehér arc, mely kereng előre.

Szétszéledtünk mind az utak körén
s akár az alvó víz, a lágy fövény
a holdsugárt szelíden visszaverte.
Szerelmes álom szállt az emberekre,
parázsosan tüzeltek a szemek,
sétáltak a nők, lelkük kéjbe bágyadt:
talán a holdsugár igézte meg!
A szél lehelte a bűnt és a vágyat.

Bolyongva járkáltam, szilaj örömben,
hogy egy éles kacaj riadt mögöttem.
Ő volt: az én makacs szerelmesem,
aki imádtam s jaj, egy percre sem
hallgatta meg az én vad férfi-vágyam.
“Karját! S vigyen a parkba” – mondta, lágyan.
Víg és bohókás volt, a tréfa folyt,
azt mondta, özvegy-bútól fogy a hold.
“Hosszú az út” – szólt – s majdnem elfeledtem,
cipőm finom és új a toalettem.
Forduljunk vissza! Én fogom a karját,
de ő rohan, akár a szélvihar,
s szoknyái, ingó-lengő fodraival,
a szunnyadó sötétet fölkavarják.
Megáll lihegve: majd merengve, némán,
megyünk tovább, amerre lejt a sétány,
megannyi hang susog az éjbe halkan
s mikor a zümmögő, sötét bokorból
csókcuppanás, sóhaj hangzott ki olykor,
trillázni kezdett, elhaló kacajban!
Csönd lett megint. Egy lány továbboson.
S szegény lovagja a gyöpvánkoson
káromkodott, szívindító panasszal.

Közel a fán dalolt a csalogány;
rigó felelt a róna távolán.

Egyszerre feltűnt egy fényes, magas fal.
Fehéren állt, mint a mesék fala,
a tündérvár, mit érc fed és pala.
És titkos utunk a távolba leste.
“A fény szerelmeseknek üdvös este”
szólt kedvesen. “Az éj, akár az ében.
Üljünk le a világos fal tövében.”
Leült, nevetve durcás, bosszús ajkam.
Még a hold is mosolygott csöndbe rajtam.
S valóban, azt hittem, szövetkezett ő
a holddal, és hogy csúfol mind a kettő!
Ültünk a fal vakító tükre mellett;
s nem mertem többé mondani: “Szeretlek!”
De megragadtam két kezét vadul,
egy könnyű ívbe görbedt gúnyos ajka,
s hívott, mint a vadász, nyomába csalva.
Egy-egy ruha volt a homályba túl,
s csak néha villant meg kétes fehérje.

A hold haló tűzzel sütött feléje,
s hogy néztük ezt a tejszínfényű holdat,
szivünk a párafényben összeolvadt.
Némán, nyugodtan ment az égre feljebb,
s testünk vonagló bágyadásba ernyedt.
Figyeltem a leányt, s a vérem lázadt.
Kigyúlt testembe éreztem, mi forr,
az a maró kín, ami győz, mikor
forralja bennünk nő a kéjt, a lázat!
A vágy, amit sugall az éji csend,
mikor halljuk álmunkban az “igen”-t
és az imádott szoknyáit emeljük,
s karunkban ég az ájult test, a petyhüdt,
oly kéj, mit nő ébren csak néha ad,
ha jő a boldog, gyenge pillanat!

Gégém tüzelt; jeges-tüzes roham
borzongatott és csattogott fogam.
Rabszolgadüh dúlt lázadó eremben
hogy ezt a nőt a földre leteperjem,
őt, aki csak kacag magába, büszkén,
fölgyújtani vágytam szivemnek üszkén!
Évődve játszott, egyre kacagott
s lehelletét, az édes illatot,
mohón fölittam. Döngött a szivem:
a láz kapott el. Erre sebtiben
legyűrtem. Ő fölkelt. Én átkaroltam,
taposva csókoltam, vad őrülettel,
haját, a nedves száját, a karomban!

A nagy, vidám holdgömb pompázva ment fel,
már-már erősen fogtam én a lányt,
hogy ellökött, utólszor visszanyomva,
mire kitört viaskodásunk nyomba,
s ott állt a fal, feszült vászon gyanánt.
Aztán, mikor egyszerre hátraestünk,
egy furcsa, érdekes képet találtunk;
fönn a fényes falon láttuk a testünk,
viaskodó és óriási árnyunk,
egymásra dőltek, távolodtak ott,
úgy játszottak dévaj bohózatot.
Egyik bolondul ágált, mint a drótbáb,
s mindketten Ámor művét torzitották.
És összegombolyodtak, furcsa kecsbe
biccent fejük, intettek, mint a kecske,
aztán kinyúlt a két derék, meredten,
oszlop gyanánt feküdtek mind a ketten.
Majd megjelent haraggal, elgyötörve,
négy fekete, ingó, gigászi kar
s a gyengédség bohó mozgásaival
elhaltak forró, ájuló gyönyörbe.

Váratlanul jött ez az éji kép.
Nevetni kezdett a leány. – S miképp
taszítsa el a szomjas ajkakat,
aki kacag? Ily gyenge perc alatt
nyerhet magának szívet a szerelmes!

A csalogány dalolt a fán. A hold
a falra nézett, mint aki keres-les,
de ott csupán egy testnek árnya volt.

Szólj hozzá! Várjuk a véleményed!

Játék a népszerű magyar versekkel 38. Kvíz – megy a telitalálat?

Ady Endre 10 legnépszerűbb verse – Hányat ismersz belőlük?

...