Jöjjön Kosztolányi Dezső – Csatakos virradat verse.
Reggelre minden ferde lesz
és széttörik ezer darabbá.
Ó, költők, hol van, ki az éj
tündéri tükrét összerakná?
Csak köd kísért most és halál,
a kávéház égboltja szürke
s mint egy kialudt égi test,
úgy bámul üresen az űrbe.
Meggyszínű selyme is fakó,
szívembe fáj bitang magánya,
de nézz reá és gazdagodj,
az éj s a szív a bánya, bánya.
Egy ember ballag csöndesen,
az éjszakától megveretve
s viszi-viszi a bánatát
föl az ötödik emeletre.
Görnyed, mint egy tehervivő,
baljós szeme meredve pillant,
bámulja a hideg falat,
a piszkos, lépcsőházi villanyt.
Egy kocsi megy a köruton,
batárja éji gyászmenetnek.
Ki a halottja? Nem tudom.
Hull a köd. Tülkölnek. Temetnek.
Hol vannak most az angyalok,
a színésznők s más annyi csillag?
A téli aszfalt peremén
a lányok hosszú ingbe sírnak.
