Nagyon megható Kosztolányi Dezső tollából szerzett műve, tele van érzelemmel, így könnyen a felszínre hozhat szomorúságot, arról nem beszélve, hogy könnyen gondolkodásra sarkall.
A félelem és a bizonytalanság uralkodik a sorok között.
Én félek
Én félek.
Az élettől és sötéttől,
mely mindenütt kegyetlenül elér.
Ha száll a nap,
az ablakom alatt
hullámozik az ismeretlen éj,
a végtelen és ismeretlen éj,
egy tenger – vészesen és feketén –
csöndes sírásom benne elmerül,
mint holt madár a tenger fenekén,
a kisgyerek magába sír szegény.
Sírok, sírok, mindíg csak egyedül
és senki meg nem értett még soha.
Oly ismeretlen ez a Nagyvilág
s olyan borzasztó a sötét szoba.
Lábujjhegyen kell járni a világban,
az éjszakában annyi a vonat,
mely összerág és széttöri gerincem
s vígan megőrli fájó csontomat.
Az éjszakában annyi rém, kisértés,
golyó, kötél, bitófa, kard remeg
s hegyes fülekkel, hiéna-szemekkel
leskelnek rám a gonoszemberek,
kik vascipőbe jönnek egyszer értem,
bőszült ököllel döngetik az ajtóm,
ecetet adnak, hogyha inni kérek
s fölráznak, ha alélt fejem lehajtom.
Minden bokorban leskelődik egy-egy,
nincs menekülni egy picinyke rés.
Ó, jaj nekem, oly fürgék a gonoszak
s olyan sok a halál, a temetés.
Zörgő szekéren az Idegenember
tudom, hogy elvisz engem is egy éjjel
s szegény anyám az ablakunkra rogyva
néz majd utánam könnyes, kék szemével.
