in

Kun Magdolna versek – ezeket érdemes elolvasnod!

Hirdetés

Jöjjön Kun Magdolna versek összeállításunk.

Kun Magdolna: Béke volna jó

Béke volna jó, Uram, egy szebb és jobb világ,
olyan világ, hol ismernék a szeretet szavát.
Ahol minden ember tudná milyen érzés az,
mikor beléd vetett hitünk virágot fakaszt.

Jóság kéne, Uram, mely a gonosz fölé nőne,
s akkor bizalommal nézhetnénk jövőink elébe,
és oly boldogan élhetnénk ezt a röpke életet,
mintha magunkénak tudnánk évezredeket.

Szív kellene, Uram, sok-sok embernek,
hogy megtöltsék érzelemmel a szívteleneket,
és megtanítsák nekik, az a bátor hős,
ki méltósággal hajol meg a szeretet előtt.

Kun Magdolna: Lelketlen lelkek

Lehet, hogy az élet bársonyszékbe ültet,
s palotád is fénylő kincsektől lesz teljes,
de egyet ne feledj, bárhogy csillog kincsed,
semmit sem érnek, ha lelketlenné tesznek.

Mert egy nap, te is ott állsz azon hosszú sorba,
ahol lelketlen lelkek égnek a kénköves pokolba,
s ahol emberséget, szeretetet, hiába remélsz,
nem oldoz fel bűnöd alól az áldott Istenkéz.

Kik szegényen halnak, ám de szeretet adnak,
még a gazdagoktól is sokkal gazdagabbak,
mert az ő lelkük csillagként fénylik odafenn,
míg salakként azoké kit Isten a pokolban felejt.

Kun Magdolna: Van egy ország, meseország

Van egy ország, meseország,
hol törvény írta szent dolog,
az embereknek feledni kell
a könnyet és a bánatot.

Csak mosoly lehet minden ajkon,
szívből jövő nevetés,
mely vidámsággal árasztja el
meseország életét.

Van egy világ, egy szép, új világ,
ahol álmodhat az ember,
ahol nem fájdítják szíveinket,
ha felébredünk reggel.

Ahol minden-minden titkos vágyunk
valósággá válhat,
még az is, miről azt hittük,
csak mulandó varázslat.

Most én is útra kelek, én is indulok,
az sem baj, ha talpam alatt,
rög- kavics ropog,
menni és menni kell, nem hátrálhatok,
mert ha maradok,
mese helyett könnybe szöknek
a szép gondolatok.

Kun Magdolna: Égben járó szerelem…

Mikor varázsszárnyon repít hozzád a képzelet,
és szépséges fátyoltánccal takar be a tudat,
akkor ezüstszálú haj fonákból álmot hintek rád,
hogy elringasson éjszakánként a tűzfelhők alatt.

Gyöngyszínű szemtükrödben, ha feltűnik a hold,
s a parányi lángcsillagok szikráit könnyeidbe vonzza,
én angyalként hintek pilláidra aranyszínű alkonyt,
amely szendergő szívedre a bűvöletet hozza

Megcsillanó hajnalpírba majd gondolatot fonok,
és fehér felhők szárnyain ajándékul viszem,
hogyha mesékre vágynál a szürke hétköznapokban,
a csengőajkú lágy szavaktól ünnepnapod legyen.

Smaragdból és rubinkőből formázok egy szívet,
melybe rovátkákkal belevésem- Nagyon szeretlek-
s mikor pillantásod egybeforr pillantásommal,
majd öröklétű kincsként őrzöm vágytekinteted.

Kun Magdolna: Mennyi az-az örökké

Oly könnyedén kimondjuk, örökké szeretlek,
bármi állja útját is az ígéreteknek,
és nem hagylak el akkor sem, ha reszkető kezed,
mély ráncokba gyűri az időéveket.

Oly könnyedén mondjuk, mi sosem változunk,
szívből jövő szavakat sosem másítunk,
mert azokban a szavakban benne van a lelkünk,
mely kiáll igazáért, ha már ígéretet tettünk.

Aztán egyszer csak az örökké egy pillanattá válik,
pillanattá melyen könnyek nyoma látszik,
azoké a könnyeké melyeket akkor fogunk sírni,
mikor a csalódás kínjával kell majd megbirkózni.

Kun Magdolna: Nektek gyermekeim

Ha nagyon öreg leszek, erőtlen és gyenge,
vajon leheltek-e erőt fáradó testembe.
Adtok-e majd betegségben annyi kitartást,
hogy tovább bírjam taposni az élet-út porát.

Ha majd a felejtés fájdalma kínozza a lelkem,
mondjátok, lesztek-e a gondolatok bennem,
s vigyáztok-e sérült tudatomnak azon énjére,
melyben hervadásba lép az élet szépsége.

Hihetem-e azt, hogy nem kell csalódnom,
ha mélyre taszít lábamról a gyötrő fájdalom,
s ha már minden egyes pillantás arrafelé néz,
amerre nem nagy gond az élet-felejtés.

Ha majd nagyon öreg leszek, erőtlen és gyenge,
azért régi énem tartsátok kellő tiszteletbe,
mert lehet, hogy kívülről csak rongydarab leszek,
de belül semmi nem törheti meg a lelkemet.

Kun Magdolna: Csendes zokogás

Magadban sirass el mindent, ami fáj,
hisz úgy sem látja más, milyen mélyre ás
lelked mélyében a csendes zokogás.

Csak némán hullasd könnyed, ne ejts hangokat,
kik sértéssel bírnak, ne sajnáljanak,
mert a sajnálat úgy sem ad, oly erős vigaszt,
hogy feledtesse veled a megbántásokat.

Ne mutasd szívednek gyengeségeit,
mert azt törik meg mindig, ki sosem vétkezik,
s csak azon tud átgázolni az egész nagyvilág,
ki alázattal védi a maga igazát.

Kun Magdolna: Ünnepek után

Ha majd kialszanak a karácsonyi lángok,
s a fenyőfákról lehull a színes fényruha,
a világ olyan lesz mint ünnepek előtt,
olyan kegyetlenül szürke, rideg mostoha.

Pedig a szeretet ott virágzik bennünk,
ott árasztja szépsége a szirmok illatát,
csak mi felejtjük el, nem pár napra szól
az ember, ember iránti megnyilvánulás.

Kun Magdolna: Tanulj meg szeretni

Szeretettel fordulj azok irányába
kiknek éj a párnája és holdsugár az ágya,
mert egy nap te is magadra maradsz,
hisz más világ lesz az, hová árnyak hajtanak.

Abban az új világban tán idegenként várnak,
gyűlölködve néznek, gyűlölködve szánnak,
mert azok akik várnak talán azon emberek,
akiket a te lelked nem védelmezett.

Ha szeretettel fordulsz mások irányába,
felmagasztal majd az emberek jósága,
és úgy néznek rád, mintha te volnál
az örök nyarat birtokló kék szárnyú madár.

Ki megtanul, a földön szeretetben élni,
boldogságát is mások által éli,
mert az, akinek érző lelkét jóság övezi,
önnön örömét is másban keresi.

Kun Magdolna: Határtalanul

Mama, ha majd eljön a karácsonyi este,
és csillagok gyúlnak odafenn a mennybe,
én is gyertyát gyújtok, fehér viaszgyertyát,
mely szíved és szívem melegére vigyáz.

Tudom, az égben is hullnak fájó könnyek,
melyek Isten oltárán fényként tündökölnek,
és fényként ragyognak itt lenn a földön is,
mikor a két világ lelkei egymást ölelik.

Mert Karácsonykor, Mama, leomlik a fal,
s láthatóvá válik az a kettős szív-vonal,
ahol már nem lelhető fel oly választó határ,
mely a találkozás örömének útját állhatná

Kun Magdolna: Karácsonyi gondolat

Karácsonykor a szeretetláng egekig lobog,
és érzéssel telt szívünk is egyformán dobog,
de ha elmúlnak az ünnepek hová is lesznek
azok a puhán ölelő, bársonyos kezek.

Hová lesz belőlünk a tiszta szeretet,
ami karácsonyi napjainkon kiteljesedett,
és elhitette velünk, hogy minden ember lelke
Istentől kapott jósággal van telve

Miért feledjük el, hogy kérész életünk,
csak egy röpke perc, mert aztán elmegyünk
oda, ahol már nem lehetnek velünk
azok kiket karácsonykor szívünkre öleltünk.

Amíg időnk van szeretni, addig szeressünk,
mert odaát már mind magunkban leszünk,
nem lesz vigyázónk, nem lesz támaszunk,
csak elsápadó könny, miket titkon hullatunk.

Az élet itt a földön megadatott nekünk,
hát minden egyes napot kincsként becsüljünk,
és szeressünk-szeressünk, ahogy senki más,
hogy többek lehessünk, mint némely embertárs.

Kun Magdolna: Hiányzik valaki

Lassan itt a Karácsony,
gyertyát gyújtunk szépen,
s vacsorához ülünk
meghitt békességben.

Arcunkról is eltűnnek majd
a könnyek nyomai,
akkor is, ha tudjuk, hiányzik valaki.
Valaki, aki nem ül többé közénk,
nem mosolyog ránk,
s aki nem tölti be melegséggel
a meghitt kis szobát.

Lassan itt lesznek az ünnepek,
s mi arra gondolunk,
addig a jó nékünk,
míg egymásé vagyunk.

Amíg átölelnek minket,
mikor marcangolva fáj
a szívünket tépdeső
keserű hiány,
s az a lélekgyötrő tudat,
hogy vannak akik már
csak fentről nézhetik,
mint ég csonkjaira
pár emlékező lángú
viaszgyertyaszál.

Kun Magdolna: Várlak

Várlak, ha őszi napban sápad minden, ami él.
Ha hulló levelek nyomát görgeti a szél,
és sűrű eső áztatja azokat az avarhantokat,
ahol temetett emlékek a virágzó nyarak.

Várlak, ha hó dermeszti lépésnyomomat.
Ha elfagyott lábaimon piros vér fakad.
Hisz mindaddig, míg várlak, hinni tudom azt,
hogy egyszer összeér kezünk az őszi fák alatt.

S akkor bármily hideg lesz is a jégkristályos tél,
összetartozásunkat már nem választja szét,
sem a földi mélység, sem a magasságos ég,
mert Isten rója hűségünkre a bilincsek szegét.

Kun Magdolna: A halálon túl is

A halálon túl is él az a nagy-nagy szeretet,
amely lélek a lélekkel összekötetett,
hogy ott fenn a mennyben is egyek legyenek.

Így sosem szűnik szívünkben a gyász,
mert az folytonosan hulló könnyekért kiált
azok emlékéért, kik már nem ölelnek át.

Mennyország és földi világ egy és ugyanaz,
hisz lélek a lélektől el nem szakadhat,
még akkor sem, ha a halál választja szét azt.

Kun Magdolna: Az út végén

Ha majd az idő, fiam, erőmet veszi,
és fáradt lábaim is meg-megroggyannak,
ne ijesszen öregségem, arra gondolj csak,
mennyi követ elmorzsoltam a hosszú út alatt.

Mert tudod, bárhol, bármerre is jártam,
mindig volt pár éles kavics, mely talpam feltörte,
hisz az-az élet-út, amin át kellett haladnom,
csak némely helyen volt elegyengetve.

Így számtalan göröngy kísérte a léptem,
és számtalan akadály tornyosult elém,
de én csak mentem, fiam, mentem kitartó hűséggel,
hogy te büszke lehess rám ott az út végén.

Kun Magdolna: Búcsút intve

Van, mikor már nem szól, nem kérdez az ember,
csak int még egyet köd-fátyolos szemmel,
és fájlalja a távolt amerre indulnia kell,
ahol várja egy út, amin nincs már vissza jel.

Az a szív mely szeret, itt és ott is fáj,
akkor is, ha pokolban, vagy mennyországban jár,
mert amíg a keserűség abban megfogan,
addig nem lel lelki békét akárhol is van.

Kun Magdolna  : Mikor elmentél, Mama

Mikor elmentél Mama,
szívembe zártam azt a meleget,
mely lelked által melengette
gyermekkezemet,
mert tudtam eljön az-az idő,
mikor minden nyári évet,
hópelyhekkel lepnek
a télbe futó léptek.

Most újra ősz van Mama,
jeges szelek fújnak.
Könnyet hulló falevelek
intenek a múltnak,
s én csak nézem-nézem
hogy sodrónak messze,
és hogy válnak el egymástól
a fákról leperegve.

Mikor elmentél, Mama,
összetört a lelkem,
hisz megnyugvást nem leltem
bárhol is kerestem,
mert nélküled nincs élet,
nincsen nyugalom,
csak szívet tépő, el nem múló
hiány-fájdalom.

Kun Magdolna: Szeretnék egy meseerdőt

Szeretnék egy meseerdőt,
olyan álommal szőtt, elérhetőt.
Kis házikót patakokkal,
lágyan formált dús fodrokkal.

Virággal telt selymes rétet,
tücsökhangút, mely dalra késztet.
Elsuhanó pillangókat,
szivárványon hintázósat.

Magas hegyen lágy szirteket,
rajta délceg törzsű fenyveseket,
szélben hajló búzatáblát,
mely égig nyújtja dús kalászát.

Ezerszínű rózsakertet,
mi illatával könnyet ejtet.
Hegyoldalon zuhatagot,
mely a napfénytől tükröt ragyog.

Ívelt folyót sebes árral,
benne halat, ezer számmal,
vén tölgyfákat nagy lombokkal,
hol mókus ugrál víg mosollyal.

Tiszta vizű, édes tengert,
melyre a nap csókot lehelt,
dzsungelt, ahol sok száz állat,
szabadon és büszkén járhat.

Szeretnék egy jobb világot,
miben mindig szépet látok,
s nem lesz benne gyűlölet,
csak el nem fogyó szeretet.

Kun Magdolna: Csendes léptek

Csendesen lépkedem, és arra gondolok,
mily gyorsan repülnek a színes-tavaszok.
Mily gyorsan sápad el a napsugaras nyár,
s mily hamar elhervad a pipacsos határ.

Csendesen lépkedem, s kicsit könnyezem.
Megsiratom mindazt, ki már nem lehet velem.
Kinek sárgult őszi lomb már nem hull levelet,
kinek sírján szél pergeti a homokszemeket.

Az emlékezés közben elhalkul szavam,
s megköszönöm Istennek mindazt, amim van.
Mert oly sokan elmentek kiknek többé már
nem virul ez életben pipacsos határ…

Kun Magdolna: Szeptemberi ősz

Már avarnyomban lépem a szeptemberi őszt,
melynek sápadtságán szemem elidőz.
S míg elmerengve nézem a sárgult levelet,
érzem, hogy a tűnő nyár is búcsút integet.

Te is úgy sodródsz te kicsi őszlevél,
mint felkapott tollpihe, mit messze fúj a szél.
Oly nagyon messze, oly nagy távolságra,
hogy csak ábrándnak tűnik a tavasz virágzása

Mi sem tudjuk, mi sem sejtjük, mikor érkeznek
a kéklő égen átfutó csillagszekerek,
melyek elrepítenek majd az örök nyár honába,
ahol valósággá válik minden ember álma.

Sok őszben felragyog néhány kihullt könnycsepp,
amely a keserű elmúlás érzésétől teljes,
de ezek a fénylő könnycseppek mind felszáradnak,
ha majd az első hóvirág új tavaszt fakaszt.

Kun Magdolna: Sírok Anyám

Sírok anyám, sírdogálok, mint a pergő őszi eső,
mely mélyre szántott arcomra
könnyként rácsorog,
mert ma is ugyanúgy fáj az a szívbevájó tudat,
hogy nem vagy többé nekem, bárhogy lázadok.

Úgy elzokognám minden bánatom,
mi fáradó napokon erőtlenné tesz,
de látod édesanyám, meggyűri az idő
ősz hajszállal teli fáradt fejemet.

Ma sírodnál állok és szótlan hallgatok,
csak gondolatban idézem fel égszín szemedet,
simogató szavaid, melyek bearanyozták
a kislány és felnőttkori boldog életet.

Elszállnak a hónapok, s majd elszállnak az évek
de mosolygó vonásaid élénk színben látom,
s azt a kopottá vált barna pöttyös kendőt is,
melyre rácsókoltam néha minden sóhajtásom.

Most rózsát hoztam neked, drága édesanyám,
egyszerűen fehér, halvány őszirózsát,
mely úgy illatozik fejfád árnyékában,
mintha kertedből hajolna
a sziromvégű hajtás…

Hideg az éj édesanyám, dérbe fagy a könnyem,
lábam alatt fekete föld málló rögei,
melyek úgy karcolják a rideg márványszobrot,
mint a mellette szétszórt kavicsok
törmelékei.

Lassan elköszönök, de oly nehéz a léptem,
valami visszahúz a sírhalmod felé,
talán egy hulló szirom, mit felkapva dobál
a jeges pillantású téli éji szél.

Összefacsarodott bennem a szív, ez a puhány,
darabokra hullt minden álmodás,
mert nem simíthatom arcát annak,
ki örökre itt hagyta földi otthonát.

Kun Magdolna: Félelem…..

Mikor túlságosan legyengít az élet,
szomorúságomban arra gondolok,
kár, hogy egyszer eljön az a nap
mikor én is meghalok.

Nem magam sajnálom, nem magam féltem,
gyermekeimért vérzik el a szívem,
hisz ők azok, kik még elhitetik velem,
sziklákat morzsolhat élnivaló hitem.

Mert hiszek nekik, hát küzdök magamért,
küzdök értük, s küzdök azokért,
akiknek szívében, mint egy pecsétnyom
beleégett hervadó, sápadt alakom.

Tudom, hogy egyszer mindenki előtt
láthatóvá teszik a mennyei lépcsőt,
hogy fényként tündököljünk
ha majd lépkedünk
azon a hosszú-hosszú úton,
melyen hazaérkezünk.

Kun Magdolna: Veled megöregedni

Veled szeretnék megöregedni,
s majdan együtt hallgatni az esti csendeket,
melyek szótlanul is elmesélik nekünk
a megmásíthatatlan boldog éveket.

Szeretném örökbe fogadni szép tekinteted,
megbújni benne, mint egykor hajdanán,
s a benne meglapuló csillagfényű könnyet
ajkamhoz emelni, hadd csókolja szám.

Szeretném kezed fogni, néha remegőn is,
így sétálva körbe-körbe az ódon helyeket,
s majd így lépve át magunkat a levélhulló őszbe,
hogy egyazon idő legyen, mi avarba temet.

Mert te értem születtél, és én érted születtem,
minket úgy alkotott Isten két keze,
hogy általa legyünk kincsei egymásnak,
s abban örök időt nyerjen az élet értelme.

Nekünk együtt kell élni, és együtt kell halni,
külön-külön már úgy sem léteznénk,
ezért fogd a kezem, és el ne engedd soha,
mert én, míg élek, szorítom a tiéd.

 

Kun Magdolna: Gyönyörű sors

Addig áldd a sorsod, míg van, ki átölel,
ki minden éj múltával veled ébred fel,
ki rád gondol nappal, neked visz rózsát,
s benned látja régvolt, büszke ifjúságát.

Addig áldd a sorsod, míg van, ki szépnek lát,
ki letörli arcodról a könnyek garmadát,
és csókot ad vigaszképp, szelíd ringatást,
hogy felleld benne szívének puha vánkosát.

Addig áldd a sorsod, míg nem vagy egyedül,
míg van ki két karodban, el-elszenderül,
hogy féltett kincsű álmait veled ossza meg,
mert tudja, álmodni is, csak érted érdemes.

Kun Magdolna: Szeptemberi legenda

Szeptember volt. Fák hullatták leveleiket,
mikor először pillanthattam édesanyámra,
s mikor először hittem, engem nem győzhet le
az élet és az ember földi ármánya.

Szeptember volt. Rózsák sírták az ősz könnyét,
a felhők páráját, melyből aranyeső pergett,
és szeptemberi hold ragyogta kékes csillagcsendjét,
mikor első éjszakámon kiságyamba tettek.

Majd rohantak az évek, percek, órák, napok.
Váltogatták egymást a tűnő évszakok,
s ahogy futott, ment az idő, dérbe fonott hajam
nem ragyogott többé rubinsmaragdot.

Lassúbb lett a mozdulat, és fáradtabb a lépés.
Az életráncok sűrűsödtek szemvonalamon,
csak szívbe rejtett emlékeim nem változtak semmit,
ugyanolyan ábránd teltek, akár egykoron.

Mert addig, amíg látni vélem a múltnak nyomait,
és fellelhetem azokban a gyermeki varázst,
nem számít a kor múlása, sem a percek rohanása,
hisz lefékez az idő, és nem halad tovább.

Kun Magdolna: Ki engem szeret

Ki engem szeret, ne tagadjon meg,
tartson ki mellettem mindenek felett,
akkor is, ha minden út sárral kövezett,
és könnyek kísérik a tolvaj lépteket.

Ki engem szeret, úgy dédelgessen,
mintha én lennék a világegyetem,
s benne minden szép, mi értelmet adhat
a jövőnek, mának, pillanatoknak.

Ki engem szeret, hűen kövessen,
felhőfodrok szárnyain, kavicstengeren,
át a végtelenen, át az életen,
egészen a sírig, hol holtvirág terem.

Mert aki engem szeret, azt én is szeretem,
s egészen-egészen a sírig követem,
úgy követem, úgy vigyázom, mint az életem,
mely addig lesz szép, míg fogja a kezem.

Kun Magdolna: Istenáldottak

Kik tiszta szívvel szerettek, kik vigyáztak reám,
már mind-mind átléptek a mennyek kapuján,
s onnan nézik könnyes szemmel, mily nagy távolság
az egymást elválasztó ég és földvilág.

Kik odafentről figyelgetik léptem nyomdokát,
már nem enyhíthetik az élet fájdalmát,
és nem adhatnak vigaszt, ha a nehéz sorscsapások,
elfojtanak bennem minden élet-lángot.

Kik a csillagközi térben járják vándor-útjukat,
azok egytől-egyik mind Istenáldottak,
mert a Jóisten annyi szeretettel ruházta fel őket,
hogy nem szűnik szívükben a földi hiányérzet.

Kun Magdolna: Könny-tolvajok

Egykor én is voltam sugárzóan szép,
s egykor énrólam is szóltak bűbájos mesék,
mesék melyek olyan sokszor elhitették azt,
hogy az álmok mindig megvalósulnak.

De aztán ahogy teltek, s múltak el a napok,
rájöttem a mesék mind-mind könny-tolvajok,
mert a mesék valóságok csak akkor lesznek,
ha előtte már elsírtunk egy egész életet.

Kun Magdolna: Az öregekért

Úgy szeresd az öregeket, mint önnönmagadat,
hisz az idő nem kíméli ifjúságodat,
s egykoron te leszel, kinek hajlott lesz a háta,
kinek ezer ránc tapad szemei sarkába.

Úgy szeresd az öregeket, mint magát a gyermeket,
kit körülölel, simogat az anyai szeretet,
mert az öregek lelke olyan nagyon vágyja,
hogy mindig legyen valaki, ki életük vigyázza.

Úgy szeresd az öregeket, mint egy örömteli napot,
amit az Isteni hatalom ajándékul adott,
s majd úgy óvd őket bajban, gyötrő betegségben,
mintha te lebegnél a halál közelében.

Kun Magdolna: A szív háza

Jó lenne egy másik ház, ahol úgy, mint régen,
vigasztalást nyernék nagymamám ölében,
mert az a kicsi ház, ahol nagymamám lakott,
nem őriz már semmi szeretet-nyomot.

Hisz idegenek lakják, idegenek védik
szeretteim ott hagyott szívbéli emlékit,
csak néhány darab földrög az, mely őrizheti még
belerögzült lábnyomuk pormélyedését.

Jó lenne egy másik ház, miben újra élne minden,
ahol nagymamám és nagypapám nevelhetne engem,
s ahol vén cseresznyefánkon lelne menedéket
az a füttyös sárgarigó, mely szép tavaszkor ébred.

Kun Magdolna: Meghalni tisztességgel

A betegség nem válogat, nem kérdezi meg,
hány ember hord démonerőt ereje felett,
s azt sem kérdi, bírjuk-e majd alázattal, hittel,
mikor kitartásunk lassan az elmúlásba vesz el.

A betegség fájdalmas, kínzó öntudat,
hisz el kell válni azoktól kik bennünk sarjadtak,
és el kell válni társainktól, akik oly sok éven át
hűséggel kísérték léptünk nyomdokát.

Semmink sem marad, csak az a kapott szeretet,
ami szívünkben, lelkünkben kiteljesedett,
s ami felszólít mindenkit arra a becsületességre,
hogy tiszteletet adjon egy életért cserébe.

Mert meghalni mindenkinek tisztességgel kell,
hogy abban a túlontúl világban ne sajduljunk fel,
ha majd azt kérdi a Jóisten, hol volt az emberség,
mikor hátrahagyott múltunkat porba temették.

Kun Magdolna: Vigyázz magadra, kedves…

Vigyázz magadra, kedves,
amennyire csak lehet,
mert jól tudod, mit jelent
arc-simító kezed,
hisz abból gyűjtök erőt,
mikor megtört ember leszek,
és rájövök arra,
hogy az élet csak egy szerep
a sors forgó színpadán,
hol mindenki egyformán
viseli a felvett jelmezeket.

Én is magam választottam
olcsó fehér ruhám,
melynek férceibe bújt
az a láthatatlan magány,
melyről azt hittem,
benne marad örökre,
de te eljöttél hozzám,
és aranyat futtattál
a foltozott részekbe,
mitől a rongyos ruha széle is
pont úgy ragyogott,
mint születésem percében
gyermekarcú szemem,
mikor az Úr kegyelméből
égi fényt kapott.

Vigyázz magadra, kedves,
vigyázz-vigyázz nagyon,
nélküled nem lennék,
ezt az egyet tudom,
mert világodban érzem,
hogy általad létezek,
s ebben a világban
– élni érdemes.

Kun Magdolna: Ölelsz-e még akkor

Ha a sötétség árnyai mellénk szegődnek,
és reszketeggé teszik ráncos kezünket,
olyannak látsz-e majd, mint akkor hajdanán,
mikor csókjaidtól volt tűzforró a szám.

Ha már sérült tudatom nem emlékezik,
és fájni sem fájja többé az élet sebeit,
vigyázod-e velem azokat a jelenperceket,
ami kettőnknek még elrendeltetett.

Ha majd kibontott hajamon nem csillan a fény,
s én sem kérem már, hogy szeressél belém,
ölelsz-e még akkor is, és simítod-e arcom,
addig, amíg rám nem terül a csillagfényes alkony.

Ha majd szoros kötelékünk lazulásra vágyik,
mert szivárványt fon bele egy másik dobbanás is,
megőrzöd-e szív-hűségét annak a sok évnek,
amibe kettőnk sorsa mélyen beleégett.

Vagy minden, ami voltam
el lesz feledve,
s csak szálló porszem leszek
szélnek eresztve.

Kun Magdolna: Te is megígérted

Te is voltál gyermek, s te is hitted azt,
hogy a nagymamád meséi mind-mind igazak,
hisz a nagymamák, azok kik valóra váltják
varázslatos meséikben az unokák álmát.

Te is boldog voltál, mikor nagymamád keze,
lágy selyemként simult hajfürtjeidre,
s mikor szelíd szép szavakkal azt súgta neked,
drága kis unokám az Isten áldjon meg.

Te is megígérted, hogy felnőtt emberként
vigyázod majd törékeny, gyönge életét,
hisz ő volt az ki benned látta mindazt a szépséget,
ami gyermeki szemedben hálatűzként égett.

Hát tiszteld őt úgy, ahogy ő tisztelt meg téged,
mikor hitte, hogy te leszel a remény és az élet,
ha majd ránccal telt szemére könnyes fátylat hint
a csendes elmúlás, melyen a halál szele ring.

Kun Magdolna: Örök lángoló

Az idő elfut, a szív is belefárad
ebbe a nagy hajszába, mit az élet áraszt,
de a szeretet ifjú marad, örök lángoló,
alkonyidőben is égig lobogó.

Mert a szeretet olyan erő, olyan hatalom,
mely virágokat nyílik az életutakon,
és virágokat nyílik majd azon hantokon,
ahol könnyet hullat rá a földi fájdalom

Amíg lesz olyan, ki néha-néha nap
emlékekbe öleli ön mivoltunkat,
addig az elmúlás is csak egy édes álom,
mely túlszárnyalja magát életen-halálon.

Kun Magdolna: Ha szívedben harag dúl…

Ha szívedben harag dúl, és lelkedben fájdalom,
dobd félre a sértést, végy erőt magadon,
és bocsáss meg annak, ki szomorúvá tett,
mert hidd el, az is megbánja ki ellened vétett.

Aki szeret, akiben érzés van, mind-mind tudja azt,
egy emberöltő élethossz is csak egy pillanat,
pillanat, amelynek bármelyik nap vége szakadhat,
hisz ismeretlen az-az idő, mit reánk kiszabtak.

Így ne tétovázz sokat, bocsáss gyorsan meg,
hogy ne gyötörjön halálra a lelkiismeret,
ha majd odafenn az égben már nem lesz hallható,
a szívedből kiszökő megbocsátó szó.

Kun Magdolna: Ha volna még, ki várna…

Jó lenne hazamenni, ha volna még otthonom,
s ha abban az otthonban várna valaki,
aki kitárná előttem azt a nap-szított fakaput,
amelynek elrozsdálló zárját az idő marta ki.

Jó volna, ha édesanyám fáradt karjaiban
ismét fellelhetném azt a régi biztonságot,
mely éreztette velem, bármily galád sorsom,
ölének fészkében oltalmat találok.

Jó volna hazamenni, s kicsit megpihenni
a szőlőlugassal benőtt gangnak hűs kövén,
ahol édesanyám mesélt az életről meséket,
melyeket oly áhítattal hallgathattam én.

Jó volna még egyszer lágyan megölelni,
s megköszönni néki, hogy megszülethettem,
s megköszönni azt, hogy az ő lelkéből ered
az emberek iránti nagy szeretetem.

Jó volna még utoljára kezét csókolgatván
egy pillantást vetni könnyező szemére,
és szívére rálehelni azt a végtelen nagy hálát,
amiért életet adott az övéért cserébe.

Kun Magdolna: Vágyódás

Jó volna egy pillanatra átfutni a múltba,
s anyám ölébe hajtani a fejem,
hogy újra érezzem azt a biztonságos helyet,
amiben az erőm mindig megleltem.

Jó volna hozzábújni. Csak úgy elnézni kicsit,
ahogy mesélő ajkain felkacag az élet.
Az a boldog élet, mely mára már könnybefúlt,
mert ellopták tőlem az ezüstderes évek.

Hisz az idő engem sem kímélt meg,
elvett tőlem minden jót, minden kedveset,
és elvette anyám is, kinek mosolyában
múlhatatlan volt a gyermekszeretet.

Mára már nem maradt csak néhány emlékkép,
emlékkép, mely néha feldereng itt benn,
itt benn, ahol fáradt szívem halkult dobbanása,
anyám szívverésének ritmusára cseng.

Kun Magdolna: Angyalszárnyakon

Nagymamám mindig azt mondta nekem,
eljön az-az idő is, mikor nem leszek,
s akkor majd kicsi unokám, ott fenn az égiek
fogják meg helyettem árva kezedet.

Küldenek a földre néhány kicsi angyalt,
akik vigyázzák helyettem minden léptedet,
akik úgy ölelnek át, olyan meleg szívvel,
mint ahogyan azt egykor, én tettem veled.

Mikor sötét éjszakákon felnézel az égre,
és tündökölni látsz sok messzi csillagot,
érezd azt a puhán-puha, selymes melegséget,
mit köréd simítanak a földi angyalok.

Minden simításban hinni fogsz majd abban,
hogy fentről nézve is rád vigyázhatok,
mert ég és föld között sem léteznek határok,
ha két szív távolsága egy úttá fogyott.

Kun Magdolna: Ahol virág van, élet is akad

Ha végső alkonyba zuhanna a nap,
hol nincs szenvedély sem érzelem-dús vágy,
ringassa álmaim emlékpillanat,
melyben örökök a csókos éjszakák.

Ha csillagport tapos kihunyó lelkem,
és nem simul rá több földi boldogság,
adjon vigaszt majd mindaz a szép bennem,
mi hervadatlanul, szívemben tanyáz.

Ha szavam sem ölt már jelmezbál ruhát,
s minden gondolatom sírban csendesül,
szálló sóhajomban nyíljon még virág,

mibe holtvilágom beleszenderül,
mert ahol virág van, élet is akad,
mely porrög hantomon rózsákat fakaszt.

Kun Magdolna: Jó volna még

Elszálltak az évek, elfáradtam én is.
Nem érzem már ifjúságom kamasz melegségit,
sem azt a nagy tüzet, mely be lobogta
élni akarásom a mindennapokba.

Jó volna még kicsit fiatalnak lenni,
s a világ összes könnyét bilincsbe szögelni,
hogy a szomorú szemek fátyolpillantása,
derűt ragyogjon az emberek arcára.

Jó volna még kicsit újra hazamenni,
erdőn, mezőn átszaladni kisgyermeknek lenni.
Anyám fakult kötényébe megtalálni azt,
amit elveszett kincsként porba hantoltak.

Jó volna még utoljára szerelemtől égve
pillangóként szállni a felhők tetejébe,
s onnan csodálni minden-minden szépet,
mit ajándékul adott ez a gyorsan futó élet.

Szólj hozzá! Várjuk a véleményed!

Várnai Zseni: Néma bánat

Petőfi Sándor: Egy gondolat bánt engemet