Móra Ferenc: A hegedű

Hirdetés

Jöjjön Móra Ferenc: A hegedű verse.

Gyerek voltam még, annak is aprócska.

Egyéb játékom nem volt, csak egy ócska,
vén hegedű, mit poros nyugalomban
leltem a lomban, valamely sarokban.
Az Isten tudja,ott ki felejtette,
hol porlad a kéz, amely odatette.
De megörültem én neki felette,
bár nem is sejtém, mire való vóna.

Mellette nyűtten hevere vonója.

Róluk a port biz le se törülgettem,
hanem azonnal szolgálatba vettem.
Lónak a hangszert, kardnak a nyirettyűt.
Mulattam vélük hol külön, hol együtt,
mikor miképpen kívánta a játék.

Az igaz célra rá mégse találék,
bármi csapongó a gyermeki elme.
(Ó, ha ma olyan fél annyira lenne!)
Megesett olykor, persze akaratlan,
hogy vonómmal a húrok közé kaptam.
Zörgött, csikorgott, kínosan sikongott,
De nem kedveltem ezt a fura hangot.

Egyszer azonban, Isten tudja honnan,
hozzánk egy vándor egyszerre betoppan.
Orcája sápadt, a ruhája tépve,
Nem mertem nézni ragyogó szemébe.
Megáll előttem, a hegedűt nézi,
csak nézi, nézi, s kezembül kivészi.
Lágyan, szeretettel lefújja porát,
megpengeti halkan a húrok sorát.
Aztán szilajan álla alá kapja,

a tépett vonót a húrokra csapja,

és húzza, húzza egyre tüzesebben.
Sohse hallottam, ilyet életemben!

Olyan volt, mintha röpítene hinta
és rengve-ringva szállnék föl a mennybe,
Az Isten elejbe, s kristálytermekbe
az angyalok serege játszana velem.
Aztán olyan volt, mintha anyám
ringatna lágyan szelíd karján.
S már szenderegtem lassú dalán,
mikor a vándor ment, ahogy jött.

Lopva, hegedűm dobva szótlan a sarokba.
Én meg sieték, lázban dideregve,
csuda-hegedűm zárni a szívemre.
Esengtem neki, kezem összetéve
(ki nem volt gyerek, kinevethet érte),
hogy jöjjön elő a tündér,

aki benne lakik, s az elébb szívem telezengte!
Csak jöjjön elő fátyol köntösében,
ahogy tanultam a dajkamesében!
Csak jöjjön elő a drága, a fényes
s ami az enyém, minden az övé lesz!
Csak jöjjön elő, rimánkodtam egyre,
s még szorosabban szorítom szívemre.

A fa nyöszörgött, mintha lelke lenne.
Megtudom mindjárt, hogy mi lakik benne?
Faragó-fúró szerszámot kerestem.
A hegedűnek húrjait leszedtem.
Fájának vésőm neki feszítettem,
s csak ahogy széttört apró darabokra,
néztem zokogva a drága romokra.
Ó, de nem a kárt, nem a játék vesztit,
sirattam azt, hogy nem találtam semmit.
Azóta eljárt az idő felettem.
Nemcsak megnőttem, hanem ez egyben,
meg is öregedtem.
Hiába tanultam, meg nem javultam,
máig se okultam.
Ma is, ami szép akad az utamba,
lelket keresek gyerekésszel abba,
mindig apróra bontogatom.

S a semmit mindig megsiratom.

Köszönjük, hogy elolvastad Móra Ferenc: A hegedű című költeményét.

Mi a véleményed Móra Ferenc: A hegedű írásáról?

Írd meg kommentbe!

Hirdetés

Várjuk a kommenteket