Ez a szerzemény biztosan lebilincsel, és olyan kalandos utakra vezet, hogy könnyen a vers kellős közepén érzed Magad. Petőfi Sándor a szabadságharc vége felé írja, amikor még a magyarok harcolnak, de a többi ország már nem.
EURÓPA CSENDES, UJRA CSENDES…
Európa csendes, ujra csendes,
Elzúgtak forradalmai…
Szégyen reá! lecsendesűlt és
Szabadságát nem vívta ki.
Magára hagyták, egy magára
A gyáva népek a magyart;
Lánc csörg minden kézen, csupán a
Magyar kezében cseng a kard.
De hát kétségbe kell-e esnünk,
Hát búsuljunk-e e miatt?
Ellenkezőleg, oh hon, inkább
Ez légyen, ami lelket ad.
Emelje ez föl lelkeinket,
Hogy mi vagyunk a lámpafény,
Mely amidőn a többi alszik,
Ég a sötétség éjjelén.
Ha a mi fényünk nem lobogna
A véghetetlen éjen át,
Azt gondolhatnák fönn az égben,
Hogy elenyészett a világ.
Tekints reánk, tekints, szabadság,
Ismerd meg mostan népedet:
Midőn más könnyet sem mer adni,
Mi vérrel áldozunk neked.
Vagy kell-e még több, hogy áldásod
Nem érdemetlen szálljon ránk?
E hűtlen korban mi utósó
Egyetlen híveid valánk!
