Jöjjön Petőfi Sándor: Vajdahunyadon verse.
1
Fogadjatok be, ti dicső falak,
Fogadj magadba, híres ősi vár!
Légy üdvezelve… hol a hős lakott,
A költő ottan lelkesedve jár.
Mily hős lakott itt, a nagy Hunyadi!
Mily lelkesűlés éget engemet!
Szivemnek hangos dobbanásai,
Beszéljetek ti ajkaim helyett.
Itten lakott, tán olykor épen itt
Gondolkodék e bástya tetején,
Innen tekintett a jövőbe ő,
Ahonnan most a multba nézek én.
Itt pihené ki fáradalmait,
Midőn elzúgtak a kemény csaták,
Melyek Konstantinápoly tornyain
A büszke félholdat megingaták.
Jó pihenő hely… csendes szép magány
Mélyen lehajló völgynek zöld ölén…
Itt lenn a vár; nem éri vihar
Még a zászlót sem tornya tetején.
El van rejtezve a világ elől
E szent magány; beléje más nem lát,
Csak messziről fehér fejével a
Hegyek nagyapja, a vén Retyezát.
2
Szólott Hunyadvár bámuló gyönyörrel:
„Kit látok? oh kit látok? Hunyadit!
Megjöttél hát, oh hősök hőse, végre,
Kit vártalak négy hosszu századig.
Én hittem azt, hogy vissza fogsz te jőni,
Ez a hitem volt, mi erőt adott,
Hogy el ne dőljek, hogy viselni bírjam
A négyszáz éves gyászt és bánatot.
És megjövél… légy hévvel üdvezelve,
Hosszan várt vendég, oh hős, oh apám!
Csak az fáj most, hogy nem tud sírni a kő…
Örömkönyűimet hogy ontanám!”
Felelt a vendég: „Sajnállak, szegény vár,
Hogy örömedet el kell rontani!…
Csalatkozol: nem az jött, akit vártál,
Az én nevem Bem, és nem Hunyadi.”
Szólt vissza a vár: „Én azzal törődjem,
Mi volt akkor s mi mostan a neved?
A név mulandó, változékony; ami
Örök, azt nézem én, a szellemet.
Nem a nevedről, hanem szellemedrül
S annak müvéről ismerek reád:
Az vagy, ki voltál, négyszáz év előtt s most
Te mentetted meg a magyar hazát!”
Vajdahunyad, 1849. április 14.
