Pilinszky János – Kalandozás a tükörben
A tükör a Kisfiú számára sokáig nem jelentett egyebet, mint a többi bútor. Szép, nagy tükör volt, csaknem a földig ért; két oldalsó szárnyát mereven és szélesen kitárta, mint a hosszú, röpülésre készülő madarak. De sose szállt el, békésen álldogált a sarokban, éjjel-nappal mozdulatlanul.
„Milyen engedelmes – gondolta a Kisfiú. – Kockát teszek elébe: kockát mutat. Magam állok elébe: engemet tükröz. Felemelem a karomat: benne is felemelkedik. Mosolygok: visszamosolyog. Alkonyodik? A tükör is bealkonyul.” A Kisfiú ezen hosszan eltűnődött, de senkinek se szólt róla.
Az egyik délután azonban történt valami. Egyedül volt a lakásban, szülei elmentek hazulról. Mindenütt csönd volt. A Kisfiú megállt a tükör előtt. Meg kellett állnia. Mintha óriási víz partjára ért volna, visszahőkölt, s gázolt volna a tükör mélyire. Ez történt.
Estére megjöttek a szülei, s vendégek is érkeztek. Így hát egyedül kellett lefeküdnie, s még sokáig szendergett félálomban – a vendégség beszűrődő zajait követve –, míg végre elaludt.
Azaz dehogy aludt el. Épp mikor álomba szenderült volna, eszébe jutott a tükör. Látni akarta, mit is csinálhat a sötétben.
Mezítláb, zajtalanul átosont a szomszéd szobába, s óvatosan becsukta maga mögött az ajtót. Sötét volt, és csönd volt. Majd hirtelen finom kopácsolást hallott: a szíve verését.
A tükör most is ott állt a sarokban, de most mintha másképp viselkedett volna, mint a többi tárgy. Míg a többiek aludtak, a tükör mintha tökéletesen ébren lett volna, akár a Kisfiú, aki alig látta tulajdon kezét a sötétben, de fölfedezte és észrevette szívét, amit napközben sose érzett ilyen hevesen lüktetni.
Odabotorkált vakon a tükör hideg lapjához, és rátapadt tenyerével. Szíve most egész testében reszketett, neki-nekiverődve a tükör üvegének, mint téli madár a bezárt ablaknak. Szíve súlyától vagy kezének forró tapintása alatt – ki tudja? – a tükör hirtelen megnyílt, mint üvegajtó az ünnepi vendég előtt.
A Kisfiú belépett a tükörbe.
Puha és szelíd sötétség fogadta, hasonlatos a földi éjszakához, csak valamivel puhább és szelídebb. Sokáig semmit se látott, csak tapintása vezérelte előre. Aztán egyszerre megérkezett. Hogy hová? Nyilván Tükörországba. Egy olyan birodalomba, aminek földje is, ege is összetéveszthetetlenül különbözött a földi világtól.
– Megérkeztem – suttogta, s az égre nézett. Pontosabban fölfelé. Mert ez az ég, Tükörország ege egészen más volt, mint a miénk. A magasból – csillagok helyett – ezer és ezer finom selyemernyő csüngött alá, zöld, kék, sárga selyemlámpa, amitől Tükörország leginkább óriási szobához hasonlított, s ege egy palota mennyezetére, bár padlóját finom homok, majd később igen lágy pázsit borította.
A lámpák fényében a Kisfiú ezentúl mindent tisztán látott, de a föld napfényes vidékeivel szemben Tükörország tájai képeskönyvek egy-egy lapjára emlékeztettek.
– Megérkeztem Tükörországba! – kiáltott fel a hatalmas szobacsöndben a Kisfiú, bizalommal folytatva útját a lámpaerdő fényességében.
Elsőnek egy faluba érkezett. „Mitől ilyen szép? – ötlött fel benne a kérdés, hogy megpillantotta a határban legelésző ménest, szénakazlakat. Mivel amit látott, lassú volt, fényes és súlytalan. – Álmomban nem láttam ehhez hasonlót!” – ámuldozott. A lovak lassan forogtak, úsztak a selyemernyős menny alatt, miközben a szénakazlak aranysárgán és kövéren ropogtak, mégis súlytalanul, akár egy könnyű nyári zápor, épp hogy érintve az aláterülő vidéket.
– Itt minden könnyed és szép, hogy akár ágyba lehetne bújtatni, asztalra lehetne rakni, üveg mögé lehetne keretezni!
A határszéli falvacskában senki embert nem látott, ahogy keresztülment a főutcán. Csupán a legutolsó ház ajtajában pillantott meg egy nagyon kicsinyke öregasszonyt, mozdulatlanul, a nyitott konyha küszöbén állva.
– Ki vagy te, Kisfiú, hogy olyan súlyosan döngenek a lépteid? Honnét kerültél Tükörországba?
– Nem messziről – felelte a Kisfiú. – Onnét, ahol nap és csillagok ragyognak az égen lámpások helyett.
– Látom, jó erőben vagy. Nem segítenél nekem fölvágni a tüzelőt télire?
– Megpróbálhatom – így hősünk, s azzal be is lépett már a kopár bokrokkal körülültetett udvarba. Az igazat bevallva soha balta nem volt még a kezében, s így meg is ijedt kicsit a föladattól, de nem volt más választása.
Legnagyobb meglepetésére a balta, amit kezébe kapott, nem volt súlyosabb egy földi papírvágó késnél, otthoni szabászollónál. S a nagy fahasábok is, mintha puha kelméből lettek volna, mint megannyi üres doboz, úgy estek szét a Kisfiú szapora baltacsapásai alatt.
Teljes mű: Pilinszky János – Kalandozás a tükörben
