Sohonyai Attila: 21
A lelkem sohasem volt játék tárgya,
mégis, mindenki kezébe adtam;
„tessék, tiéd, bánj vele amint akarsz”:
valahogyan mindig naiv voltam.
S kézen-közön, akár az érték,
fogyott, és egyre kevesebb lett.
Mind, ki megkapta, rosszul becsülték,
és hát így is adták vissza nekem.
Az idő telt, rájöttem, nem játék e játék,
s az pláne, ha folyton vesztek,
ezért egy idő után, őriztem belőle, mi még ép,
de annyira, hogy már nem mutattam senkinek.
Nem vagyok öreg, de fiatal sem,
bár megélésre azt mondom, sok is…
És nem érdekel ki hiszi, ki nem,
én féltem, mi belőlem maradt mind!
És nem érdekelnek fölös-szép szavak,
eskük, se bálvány-ígéretek,
pláne kik így megváltoztatni akarnak,
mert e lecsupaszított egészem
átlát minden szitán, és sokan
nem tudják, hogy mi vagyok, büszke-dicsőség:
Mert elveszíthetem mindenem,
állhatok, dőlhetek, csalódhatok, és
lehet még bármi, mi széttép,
de már nincs olyan, hogy elvesszen az én!
