Ez a vers úgy beszél a mindennapi hiányokról – kenyérről, munkáról, kézfogásról és fényről –, hogy közben semmi pátosz nincs benne, csak a szegénység, a szégyen és a makacs remény nagyon is ismerős, emberi hangja.
Az egyszerű, paraszti képek mögött egy egész élet szorongása és vágyakozása húzódik meg, a zárlat pedig („nekem a kérés nagy szégyen, adjon úgyis, ha nem kérem”) azt az állapotot mondja ki, amikor már annyira fáj a szükség, hogy az ember a szavaktól is elfordul, mégis titokban bízik benne, hogy valaki – vagy valami – akkor is ad, ha ő már nem mer kérni.
Szólj hozzá! Várjuk a véleményed!
