in

Szentmihályi Szabó Péter remek versei – ezeket érdemes elolvasni!

Szentmihályi Szabó Péter remek versei – ezeket érdemes elolvasni!

Állatbarátság

Vettem egy akváriumot, s egy ketrecet.
A rabnak is jó, ha rabtartó lehet,
megnyomoríthat még néhány életet.

A halak megdöglöttek egymás után,
a madár is elrepült egy délután,
az akvárium s a ketrec ott áll tétován.

Így üresen, élettől mocskos-zajtalan,
jelképpé váltak, majdnem vidáman, általam,
nagy börtönökben sok kis börtön. És magam.

Magyarok

Találkozhatnánk százévente
mondhatnánk még mindig ugyanaz
újjáépült a rossz erősödött a gyenge
s újabb hazugságokba szökött az igaz

Ünnepeink még nagyjából a régik
de a koreográfia már kifinomult
kik egykor tették ma azok nézik
s bohóc jelenen mulat a múlt

Köszönöm

Köszönöm, Uram, ezt a halk zenét,
az éjszakai friss levegőt, a csendet,
köszönöm, bárhogyan is – az életemet.
Tanú lehettem a végtelen egyetlen röpke pillanatában:
kipillanthattam a gyorsvonat ablakain.

Köszönöm, hogy éltem.
A füveket, madarakat,
a folyókat, tengereket,
testvér-embereket és testvér-könyveket,
a templomokat és menedékhelyeket.

Köszönöm a Helyet és az Időt.
Köszönöm, hogy engedtél vétkezni ellened,
próbaidőre bocsátottál, s látod,
a nevedben énekelek.
Köszönöm, bárhogyan is – az életemet.
Köszönöm anyámat, apámat,
feleségemet, gyermekeimet,
barátaimat, ellenségeimet,
köszönöm, hogy most is Veled lehetek.
Látod, Neked énekelek.
Köszönöm, bárhogyan is – az életemet.

Madonna

Rólad álmodtam,
ki mindőnk anyja voltál,
akit dícsér ma minden zsoltár,
kinek szobrot állít minden oltár,
ki után sóhajt rég omolt vár
ki után zümmög rég kihalt gyár,
kihez az Úr is tisztelettel szólt már,
ki rólunk,mielőtt születtünk,tudtál.

Rólad álmodtam
s álmom szebb nem lészen ennél,
Te mindőnket egyformán szerettél,
holtakat a sírból felvezettél,
megálltunk ott a szent Keresztnél
még nem száradt fel ott a szent vér,
megköszöntük, hogy asszony s lány lehettél,
s érintésedre mi vad állatokból – testvér.

Életnek fonákja

Néha az éjszaka lázálmaiból felhallatszik egy hang,
néha tudatja velünk a lélek vagy az Isten,
napjaink megszámláltattak, eleve elítéltettünk,
néha a halandóság s a halottak üzennek
súlyos, mérgező böffentéssel zsigereinkből,
régi, zavaros szerelmek úsznak fel az agykéreg alatt,
összemosódott arcok, keblek, ölek, hímvesszőnk emelintve,
nagy s mérges politikai vitákat folytattunk
régen holt ellenfeleinkkel, s előre látni véljük a jövőt,
melyre majdan keserű szájízzel ébredünk fel
a Föld vagy valamely más lakhatatlan bolygó poliszában,
A.D.1984 és 3000 közt, ahol s amikor majd
bűnös babonáknak minősülnek mai szent krédók,
hatalmasságok szobrai fejjel lefelé állnak,
s a mai életnek fonákja lesz a törvény, az igaz.

Mint mikor Isten…

Mint mikor Isten lepöccinti parazsát,
hullócsillag hullt az égen át,
s én azt kívántam hirtelen,
bár rendbe jönne életem,
s benne, mint volt, friss a levegő,
lenne, mint volt, kedves is Ő,
lenne, mint volt, szabad a tér,
szívemre sohasem jönne a tél.

Mint mikor Isten lepöccinti parazsát,
hullócsillag hullt az égen át,
s én azt kívántam hirtelen,
a régi kastélyban, Szigligeten,
bárha feledném ezt a negyven évet,
bárha lettem volna más, mint ami éget,
bárha tudtam volna, míly közel az Isten,
bárha tudtam volna, más megoldás nincsen.

Embergép

Az ember vágyaiba zárva
az ember sarkáig kitárva,
az ember elmegy a világba,
az ember megszületik: árva.

A világban vannak gépek,
és élnek, zümmögnek a gépek,
és istenné tesznek a gépek,
meggyógyítanak a gépek.

Az ember nem más, mint gép,
gép-istentől bekapcsolt gép,
gép-ördögtől szétroncsolt gép,
gép-pokolba taszított gép.

Gép, gép, gép, gép az ember,
gépies gépekbe zárt az ember,
világba kivetett gép az ember,
árva, árva, árva az ember.

Credo, 2000

Hiszek egy Tudományban, Mindenható Urunkban,
Mennynek és Földnek kifürkészőjében,
és az Ő leszármazottjában, az Ideológiában
ki fogantaték bölcs politikusok által,
születék szűznemzéssel, kínzaték Sötét Korokban
Revízió alá vevék, meghala és eltemetteték,
harmadik évezredünkre halottaiból feltámada,
fölmén a Nagy Számítógéphez, ott ül jobbja felől,
onnan lészen eljövendő ítélni
intelligenciahányadosuk és génstruktúrájuk szerint
eleveneket és hibernáltakat.
Hiszek az Ideológiában
egy egyetemes új tudományban,
hiszem ember és technika egyezségét,
tévedéseink tudománytalanságát,
és adatlapunk örök életét a Nagy Számítógépben.
Ámen.

Félelem

Félek, hogy megtudom, a gyilkos
hány cukorral issza kávéját,
és megbocsátok neki.

Félek, megismerem a szajhát,
hogy anyját szereti,
és megbocsátok neki.

Félek, meglátom az ellenséget
latrina felett guggolva,
és nem tudom lelőni, mikor
gyenge, és nadrágját letolja.

Félek, hogy nem ütök soha vissza,
hanem mosolygok,
hogy emberré enyhítsek mindig
egy ütéstől torz arcot.

Félek, hogy a kedveseim
én küldöm el, ha mennek,
mert nem akarok áldozatot
az én örömömnek.

Félek, csak magammal gyűrkőzöm
irgalom nélkül, halálig,
hogy engem is megszánjon néha
az a másik.

Magad köré poklot

Ha Istent egy éjjel ellopod,
állíts helyére oszlopot,
fakassz vizet vad gépeiddel,
építs hidat, mely égre ível,

ha Isten nevét elveszed,
állíts helyébe szellemet,
ha Isten parancsát megszeged,
állíts helyébe elveket.

Ha Istent már likvidáltad,
üres leszel, akár az állat,
ha mennyed reményét lerontod
magad köré teremtesz poklot!

Non credo

Világomban hinni nem tudok.
Ezt gyakran szememre vetik.
Csak siettetném a holnapot,
pedig még alig esteledik.

Pedig biztos mindennek van itt helye,
s az összefüggésben minden világos,
mégsem hihetek.
Képtelenség, ugye?
És káros.

És a lelkem mélyén nem hiszek magamban,
tudom, hogy véletlenszerű
anyaghalmaz vagyok,
élni bonyolult, meghalni egyszerű.

S ha csodát látok, emberit vagy istenit,
amely előtt mindenki más kész
leborulni, én fintorogva mondom:
jó trükk volt, ügyes a bűvész.

Ha omlik könnyem, úgy szenvedek,
belül egy hang fitymálva felnevet
s megkérdi: elég hihető vagyok,
vagy ráadásul ontsam véredet?

És hinni nem merek
És nem hiszek apámnak, anyámnak,
s a nőnek, gyűlöl vagy szeret,
bolondnak tartom mind titokban,
barátomat és ellenségemet.

És ettől szenvedek.

Pedig belépnék én valamennyi pártba,
lennék főrabbi, pápa, főmuzulmán,
s imádnék minden felségjelt és ereklyét,
és helyét is csókolnám, leborulván!
Szavaznék én, bólintanék,
aláírnék és támogatnék,
s ha kellene, darócban járnék,
koldulnék, énekelnék, ugatnék,
elválnék, megházasodnék,
gyermeket nemzenék, kitagadnám,
életre keltenék, szívesen ölnék,
ha a vakhit áldást adna rám.
Gyűjtenék szeretőt, bankbetétet,
kicsempézném a fürdőszobát,
bevásárolnék, megfürödnék,
masíroznék, mint a katonák.
De nincs hitem, s ezért tudom,
amíg el nem jön, minden mindegy:
bekapcsolt gépként pergek,
bolygóként keringek.
Bár adná az Isten, ha van:
ne legyen igazam.

Újév előtti számvetés

Becsülettel dolgoztam többnyire,
és mire vittem? Ennyire.
Nem haltam meg semmiben éppen,
úgy is mondhatnám: túléltem.

Lecsúszott torkomon némi alkohol,
közelebb került egy évvel a pokol,
és megbánhatták megint, akik szerettek,
lett belőle sértés, adósság vagy gyermek.

Nem gazdagodtam meg ebben az évben,
de azért nem is haltam éhen,
megalkuvón fogadtam, amit a sors ad,
vagyis ezerkilencszázhetvennyolcat.

Ebben az évben béke volt viszonylag,
arányosan eloszlottak a holtak,
s ha valamiben tönkre kellett menni,
talán épp az volt, hogy nem történt semmi.

Rendületlen levél, talánokkal

Sokat gondoltam rád. Kissé közhelyes, tudom.
De igaz. Legtöbbször este hívtalak fel,
néha hosszan hagytam kicsöngeni,
máskor meg gyorsan letettem: féltem nagyon,
más veszi fel. És talán jobb is volt ez így,
mert mit is mondhattam volna ennyi idő
után, amit csak azért hagytam elfolyni vakmerően,
hogy ne érhessen vád, rádrontok egyhamar,
aztán majd elhagylak, mint ki jól végezte
dolgát. Én két évig vártam tehát, hogy nyugodt
lehess, és én is nyugodt lehessek, igaz volt az,
amit már akkor tudtam, amikor tudtad, amit
én tudok, szavak nélkül is. Sokat szenvedtem azóta,
(talán elhiszed), mert mindenért fizetni kell,
és sokszor megbántam már a gyávaságom.
A telefon pedig csak csöngött, és néha már
azt gondoltam, külföldön vagy, máskor, hogy
talán meghaltál, vagy talán megházasodtál,
ami szinte ugyanaz, mert mindenben van
valami időtényező, amely szerint lehet két évig
várni, de nem feltétlenül tizenkettőig,
mert fárad az emberi akarat is, és
nemcsak az ész, a szív is öregszik.
Kissé zavart céltudatosságod és
absztinenciád – ahogyan ott ittad az üdítőt –
meg tudsz-e érteni ilyen előjelekkel? De éppen
ez vigasztal: én, aki végig botladoztam
életem, talán tőled kapom meg
a feloldozást. Mert világok omlottak bennem
össze, és persze épültek újak is,
nehéz lesz ott majd elmondani mindent,
veled szemben ülve két szünet között,
mit mondhatna Yorick a Színészkirálynőnek?
De mégis – talán sokat. Talán mindent.
Nem is Yorick, talán csak Hamlet.
(Mennyi talán, szeretnék biztosabbra menni,
és mégis boldoggá tesz ez a reszketés,
ez az igazi kéjenc élvezete: két évnyi csönd,
két évnyi önkéntes rabság után –
ez már alig fokozható. Emlékszel, egyszer
ültünk egymással szemben egy étteremben,
talán (már megint talán?) férfiasabb voltál
a kelleténél, mert férfias vagy, ha lelkesedsz,
és ha felháborodsz, én pedig hiú vagyok,
szeretném, ha néha csak rám figyelnél,
és elhinnéd nekem, félkézzel is lehet
nagy dolgokat teremteni (vagy csakis félkézzel?)
és akkor a másik kezed rám is bízhatnád talán,
mert ring, ring még a tenger rendületlenül.

Cynevare

Addig szép minden, míg feloldhatatlan.
Egy ismeretlen küldte távirat.
Rejtélyt, kalandot ád minden pillanatban,
és elképzelhető még minden átirat.

Mert nőnemű e név, s a szép ismeretlen
sok boldogságot kíván, de vajon vár-e?
Születésnapomon így született hát e versem.
Many happy returns of the day, love, Cynevare.

Végiggondoltam…

Végiggondoltam minden reményem,
Mindegyik vigasztalan.
Nő (fogy) a hajam, a körmöm, sűrűbb a vérem,
De ez is oly bizonytalan.
Mint építőkockát, egymásra rakom sok évem,
Bár nagyon alaptalan.
Ha Isten angyala leszállna értem,
Már az is hasztalan.
Éltem darab kőként, megváltatlan éltem,
S porként széthullok nyomtalan.

A Bomba éneke

Szállok, szállok anyám, a repülő kövér hasa alatt,
sok mindent láttam születésem óta.
Aggódó, rettegő és unott emberek segítettek
a világra, de nem tőlük vagyok én.
Petyhüdt, képlékeny testük elundorít.
Anyám, a repülő más. Őt állandóan szolgálják,
csaknem mindig fent köröz velem a magasban,
szolgálják rettegve, mert ő az erősebb,
És sikoltoznának, ha lezuhanna.
(Anyám nővére lezuhant egyszer, láttam.)
Szállok, szállok anyám, a repülő kövér hasa alatt.
Nézem a törpe világot,
a vad szabálytalanságot,
az apró és felesleges hangya-nyüzsgési,
a pondró-négyszögekbe rendezett világot,
és az utakat a csiga-autókkal.
Egyszer eljön az Idő, betöltöm a Rendet,
a Bombák létének nagy parancsát,
a bomba-nászt. Anyám gyengéden elereszt,
süvítve hullok, egyre sebesebben,
pontosan szállok és kéjesen,
minden porcikám feszül, hát nemsokára
összerobban két sóvárgó, magányos töltetem,
s a kritikus mennyiség láncreakcióba lép.
Ó, Szent Lánc-Reakció!
Egyre nagyobb lesz minden, míg zuhanok.
Megszűnik minden, amit nem értek,
rendet teremtek végre, rendet,
hogy új alakban, szépséges felhőalakban
mostani hideg lárvámból kikéljek,
elterüljek a táj felett,
felnyújtózzam újra az égig,
szabad szelek ringatásában.
Tudom, anyám büszkén tekint le rám,
és tömör, szótlan, logikus testvéreim,
akik majd nászomban követnek.

Reggeli imádság

Köszönöm, hogy ép-egészen
Megértem e szép napot,
Köszönöm, hogy szenvedésem
Reménységben meghagyott.

Köszönöm a kétkedésem,
Hogy Véletlen játszadoz
Velem itt a sötétségben,
Rettegvén, hogy meghalok.

Köszönöm, hogy ma is éltem,
Bár vetésem elfagyott,
S hogy ebben a Nagy Egészben
Egy test s lélek rám jutott.

Szólj hozzá! Várjuk a véleményed!

Szentmihályi Szabó Péter: Térdre, magyar!

Túrmezei Erzsébet: Kérdez a gyermek

...