Jöjjön Tóth Árpád: Este verse.
Öregeste ódivatu költők
Bordalait sorra olvasom,
Agg betűk, mint nemes, vén szőlőtők,
Húzódnak a sárga papiron.
Lugasoknak fűszeres árnyéka
Fakó írás mögül rámlehel,
Ősmámorok édes maradéka
Rámborul, mint rózsaszín lepel.
Rémlik: ülök venyigetűznél, lent,
Kertek alján, őszi alkonyon,
Halk szüreti dal a hegyen átzeng,
Mellettem egy ősi billikom.
Duruzsuló zsarát meleg pírja
Két merengő, régi arcra száll:
Orczy Lőrinc a parazsat szítja,
S rámosolyog jó Vitéz Mihály.
Dicsérgetik új must sűrü mézét,
De még jobban az öreg bakart,
Jó Lőrinc úr gyönyörködve néz szét:
„Megáldottad, Uram, a magyart!”
Öreg kezeszára meg se rezzen
Emelintvén súlyos serlegét,
És szól: „Áldomásra hadd feresztem
Öreg bajszom hűs őszi derét!”
„Áldd meg, Uram – ezt sóhajtja hosszan –
Barna vesszők kék gerezdeit,
E tájon, míg magyar serleg koccan,
Örök búnak magja vesszen itt…’
Vitéz Mihály koccint rá, s kupámat
Ráköszöntvén én is ővele,
De valami irigy lárma támad,
S foszlik álmom színes szövete.
Lenn az utcán, a rőt gázvilágon
Verekszik két tántorgó alak,
Rendőrgombok villogását látom,
Káromlástól rengnek a falak.
Öreg könyvem halkan összecsukva
Menekülök e látvány elől,
S kacag a szél a beteg, a puszta,
Feketélő, vén hegyek felől…
Köszönjük, hogy elolvastad Tóth Árpád: Este költeményét.
Mi a véleményed Tóth Árpád: Este írásáról?
Írd meg kommentbe!
