Vas István: Levél a túlvilágra
Már negyven éve, hogy utolszor átkaroltuk egymást
(Egyébként először is, azt hiszem:
Még nem volt divat férfiak között az ölelősdi),
Én elfordultam csüggedten, te ott maradtál,
Mert nem és nem akartál csalni, bújni,
Lesz, ahogy lesz, ahogy Isten akarja – mondd,
Negyven év múlva már bevallhatod,
Hogy gondoltál-e gondolattalan
A nagy versekre, amiket megírsz majd.
Megérte, mondd? Tudom, neked megérte
A költészetért keresztre feszülni
És feltámadni versekkel rakottan.
Vagy írtunk-e szebb verseket azóta
Mi, akiknek megadatott a vénség?
De te, Miklós, nem fogsz megöregedni,
Ma is fiatalon s beszennyezetlenül jársz
Azon a megharcolt meredek úton
Amaz Ország felé, amelyben sose csalódtál.
Érvényesebb jel nem került kortárs útlevelére:
Megszáradt sárral kevert vér a hiteles pecsétje,
S ezt nem vonhatja vissza senki semmi módon.
Menj hát, Miklós, előttünk, per saecula saeculorum.
Köszönjük, hogy elolvastad Vas István versét!
Mi a véleményed a Levél a túlvilágra írásról?
Írd meg kommentbe!
