Weöres Sándor és a vers, ami sokak szívébe lopta be magát.
Az irodalom birodalmában olykor olyan költők emelkednek ki, akik képessé válnak arra, hogy a szavak varázslatával mélyen berántsanak minket az alkotásaik világába, és ott hagyják örök nyomot a szívünkben és elménkben. Weöres Sándor, a 20. századi magyar irodalom egyik kivételes alkotója, ilyen költő volt.
Ebben a cikkben felfedezzük Weöres Sándort és egy olyan különleges versét, amely sokak szívébe lopta be magát: „A kő és az ember”.
Ez a költemény nem csupán szavak sorjázatából áll, hanem egy mágikus utazásra invitálja az olvasót, ahol a kő és az ember közötti kapcsolat mély és sokszínű értelmezése tárul elénk.
Ismerkedjünk meg Weöres Sándorral és annak a különleges versnek az üzenetével, amely az idők során számtalan szívben hagyott maradandó nyomot. Hajtsunk fejet a költő művészete és az emberi lélek mélyére ható ereje előtt, és merüljünk el együtt e költői világban.
Weöres Sándor: A kő és az ember
Rejtőzködnöm nem lehet.
Rejtőzködnöm nem lehet.
Elmentem a kősziklához,
hogy elrejtsem képemet.
Szólt a szikla:
soha el nem rejtelek!
Ó, szólt a szikla:
soha el nem rejtelek!
Rejtőzködnöm nem lehet.
Szólt a szikla: megindulok,
eltiporlak, tágulj tőlem,
megindulok, eltiporlak,
tágulj tőlem, szólt a szikla.
Rejtőzködnöm nem lehet.
Elmentem a kősziklához,
ráhullattam könnyemet.
Szólt a szikla:
én is égek, szenvedek!
Ó, szólt a szikla:
én is égek, szenvedek!
Rejtőzködnöm nem lehet.
Szólt a szikla: én is mennybe
mennék, mint te, én is égek.
Én is mennybe mennék, mint te,
én is égek, szólt a szikla.
Rejtőzködnöm nem lehet.
