Jöjjön Ady Endre: Kávéházban verse.
Kávéházban
Kávéházi sarok-asztal,
Körülüljük szépen.
Így szoktuk azt minden este,
Így szoktuk azt négyen.
Diskurálunk, elpletykázunk
Egyről-másról, sorba –
Másképen a téli este
Rém-unalmas volna.
Egyik színész, másik költő…
Összeillik szépen.
Valamennyi bohém fiú,
Van miről beszéljen.
A hír és név, a dicsőség
Valamennyi célja…
Mégis, mégis úgy elborong
A négy fiú néha…
És ilyenkor biztatgatjuk,
Vigasztaljuk egymást.
Másra visszük a beszédet:
– Lesz-e holnap telt ház?
– A szép Lili kap-e csokrot?
– Írt a hadnagyának?
…addig, addig beszélgetünk,
Míg elfut a bánat.
Olykor-olykor kijelöljük,
Hogy ki beszél máma,
Mindeniknek van valami
Jó históriája.
Elsiratott ábránd éled
Mindenik mesébe’,
Visszaint az ifjuságnak
Messze bolygó fénye.
Egyik este véletlenül
Én jöttem a sorba,
Mesélni a féltett multról
Nekem kellett volna.
Amit talizmánná tesznek
Hosszú, kínos évek:
A legelső szerelemről
Szóljon hát az ének!…
Belekezdtem… De egyszerre
Megbénult a lelkem,
Feltárult a mult előttem
Emlékekkel telten…
Egy kis város, ahol egykor
Olyan boldog voltam,
Egy szép leány, kiről egykor
Annyiszor daloltam…
Elszédített ennyi emlék,
Szemem könnybe lábadt…
– Mért is kérdeztétek az én
Bús históriámat?…
Bánat ült a fiuk arcán,
Elhallgattak szépen…
Ott csillogott az a könnycsepp
Mindnyájunk szemében…
